Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Egerészölyv
Alkotások száma: 48
Regisztrált: 2006-10-16
Belépett: 2011-09-13
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (17)
-Haikuk (1)
-Egyéb prózai alkotások (4)
-Versek (11)
Képgaléria
-Fotók (11)
Feltöltve: 2007-02-08 20:57:08
Megtekintve: 495
Régen történt
Az öreg, vastagtörzsű fák sugdolózva dugták össze fejüket. Közöttük sziklák nyugodtak, a
sziklák mohákat őriztek. A fák törzsét befutotta a borostyán, s az egyik ágon egy holló ült. A fekete madár okos szemével bámulta az avart. Odalent egy fiatal lány tartott karjaiban egy ifjú harcost. Az aléltan feküdt, fején seb, vére fekete hajába tapadt, bíborpatakot rajzolt homlokára. A lány halkan sírt felette, könnyei a fiú arcára peregtek.
- Mi történt, öreg tölgy? - kérdezte a holló.
- Csata volt! Véres csata! Sok lovas, sok ember! - fecsegte egy mókus, de az öreg tölgy
haragosan rázta leveleit, így jobbnak látta egy másik fára ugrani. Éjjel vért ontottak, az erdő gyászba borulva hallgatott. A holló elrúgta magát az ágról, s a fák koronája fölé
emelkedett. A mezőn emberek feküdtek, úgy, mint régen a kalászok feküdtek aratás után.
Arattak itt is, de a halál pengéje suhintott. A holló tovább szállt, mert ösztönei azt súgták, ezt érdemes közelről látni. Az egyik férfi meredt szemekkel bámult a semmibe, görcsösen markolta kardját. Ekkor irányt váltott a szél, s a holló érezte a vér szagát. Lassan leszállt, egy bársonyruhás halott mellé tipegett. Annak vértjében balta állt. A holló megvakarta csőrét, majd csípett egyet, még egyet

Egy fiatal férfi megy felfelé a hegyen, kezében lova kantárszára. Egy helyen megpihen.
Göndör, ébenfekete haja köpenye alól kilátszó sodronyingére omlik. Arcát többnapos borosta
borítja. A gesztenyebarna pej ló, kérdően néz gazdájára.
- Jól van, Vihar megyünk tovább. Neked négy lábad van, nekem csak kettő. Csak tudnám, hol
a vége.
S baktatnak tovább. Kis idő után feltűnik egy templom. Olyan, mintha Hellász földjéről
hozták volna ide. A három oszlop közül egy nő lép ki. Fehér selyem ruhája törékeny,
habtestet takar, lénye mégis elpusztíthatatlanságot sugároz.
- Jöjj! - szól, s a férfi követi, be a templomba. Odabent márványmedence van, egy kőből
rakott szökőkútból csurog belé a víz. A levegő áttetsző, szellős, és nagyon könnyű.
- Ülj le! Ne szólj, tudom, honnan jössz. Most ítéltetni fogsz. Akarsz beszélni?
- Leghőbb vágyam az volt, hogy békében élhessek, ott, ahol nyugalom van, azzal, akit
szeretek. De nem így alakult. Valaki kiválasztott. Jó fegyverforgató lettem, s hadvezéri
logikával áldott meg a sors. Bár, azt hiszem, átok volt ez áldás. Fiatalon az uralkodói körökbe kerültem, hisz országunk királya, s a nemesek is látták a veszélyt a déli határoknál. Én katona voltam. Megesküdtem, hogy, hazámat, népemet, annak szabadságát életem árán is megvédem. Arra nem gondoltam, hogy nem csak a határokon kívül lehet ellenség...
A királyi udvarban megismerkedtem a politikával. Undorodtam tőle. Csupa önzés, ármány. Nem a köz javát szolgálja, hanem a nemesekét. Iszonyodtam attól a helytől ezért gyakran jártam ki egy közeli erdőbe. Ott találkoztam egy lánnyal. Egymásba szerettünk. Utóbb kiderült, a király törvénytelen lánya, ezért kellet az erdőben rejtőznie. Imádtam vele lenni. A tisztáson feküdni, beszívni a virágok illatát, arcát cirógatni. El akartam felejteni a királyt, udvarát, a katonáskodást. De megtörtént a baj. Megtámadták az országot, a nemesek nemhogy összefogtak volna, marakodtak, mert az egyéni vagyonuk gyarapítása fontosabb volt a hazánál. Volt köztük kivétel. Négyen. Az ő seregeiket, s az általam toborzott bátrakat vezettem. De kis sereg volt ez. Lelkesek, és bátrak voltak, de kevesek. Cselekkel sikerült néhány csatát nyernünk, de ez csak lassította az ellent, meg nem állította. A nemesek későntértek észhez. Mivel a harcot kilátástalannak vélték, sokan eladták magukat. Aztán eljött a nagy nap. Hétezer emberrel, s ezerhétszáz lovassal mentem csatába. Velünk szembe huszonhatezer gyalog, és háromezer-négyszáz lovas. A haditerv jó volt, tán győzhettünk volna. De egyszer csak melléjük meneteltek újabb, meg újabb hadoszlopok, új lovasok vágtattak. Egy férfi a seregük elé állt. Megismertem. A király után a második ember. Kezében olyan lobogó volt, mint a mienkben. Aztán eltörte a zászlórudat, s a zászló selymét, megtaposta. Új lobogót tartott a magasba, az ellenfél színei lobogtak a szélben. Harcba szálltunk. Hiába volt minden csel, ravaszság, lesöpörtek minket. Menekülni nem volt hová, s a csata vége felé már nem nagyon volt, ki visszavonulót fújjon. Maradtunk tán négyszázan, az erdőhöz szorítottak minket. Aztán kaszaboltak. Én is megsérültem, de bevetettem magam a bokrok közé. Futottam. Nem. Kúsztam. Nagyon álmosnak éreztem magam. Odaértem az alá a tölgy alá, ahol vele találkoztam, először. Aztán már nem fájt semmi. És elnidultam ide...
- Jó ember voltál. De még nem engedhetlek utadra. Végy fürdőt a vízben, s várj!
A férfi kibújt köpenyéből, lefejtette a sodronyinget, s az angyal, ki várta, szörnyülködve nézte a testét. Mellkasa csupa seb, lábai összenyúzva, fején egy buzogány nyoma.
- Istenem, hogy elvadult az ember! - gondolta, s szerencsére nem látott a jövőbe, ahol
ugyanilyen háborúk folynak, csak kegyetlenebb eszközökkel. Még nem látta az aknák,
gránátok tépte csonka végtagokat, nem érezte a gombafelhő forróságát. Mikor a fiú kijött a
vízből, sebeinek nyoma sem volt. Megszépült, megtisztult.
- Indulj! A templom előtt vár valaki. Lovad majd egy itteni erdőbe visz, ott békében élhettek. Örökké!
A fiú kilépett az oszlopok közül, egy pillanatra elvakította a napfény. Aztán
- Viola! - S karjába kapta a lányt. - De, te hogy lehetsz itt?
- Meghaltam. De menjünk. Az már nem a mi világunk, semmi közünk hozzá.
Vihar vígan nyerített. Mit neki ez a két ember. Vitt ő már nehezebbet is.
Az angyal soká nézett utánuk, míg el nem tűntek a szeme elől, s sóhajtva gondolt vissza nagyon-nagyon régre, emlékezetében egy fiú képe ragyogott...

A csatatér fölött egész holló sereg rajzott. Emberszemmel undorító amit műveltek, de a dolgukat végezték, melyet a Természet bízott rájuk. Az okos szemű holló nem szerette a társaságot, visszaszállt hát az erdőbe. Az öreg tölgyfa egyik karjára ült piheni. Lenézett, s a földön még mindig ott feküdt a férfi, de mellette, kezét kezébe bújtatva halottan feküdt egy lány is. Melléjük szállt, alaposan szemügyre vette őket. Megvakarta csőrét, csípni készült, de ekkor egy ág vágódott az arcába.
- Takarodsz innen! - reccsent az öreg tölgy. Borzok, rókák jelentek meg, tisztelettel nézték a fiatal párt.
- Ássatok! - s ők kaparni kezdtek. Mikor kész lett a sírgödör, az öreg gyökerek lassan
leeresztették a két halottat. Madarak csőrükben hoztak vizet, tisztára mosták a halott pár arcát. Ruhájukat pókok javították, hogy szép legyen. A lány fejére rigók fontak koszorút vadvirágokból. Majd betemették a gödröt. A rókák kis halmot kapartak, a tölgy leveleiről harmat-könnyek csepegtek.
- Erdő népe! Mint legöregebb köztetek, azt akarom, hogy ez a kis domb mindig rendben
legyen. Nyíljék rajt virág, gaz ne lepje soha. Embert ide ne engedjetek! Gyökereim alatt
két jó ember alussza igaz álmát. Szerették az erdőt, egymást, fajtájuk közül
tán az utolsó jók voltak. Szavam hallottátok, e szerint tegyetek. S most menjetek. Majd én, őrzöm az álmuk!
***
Nem tudom, megvan-e még az az erdő. Tán kivágták a fákat, s helyükön betonházak állnak. A
csontok is elporladtak rég. De az álmok, ott vannak, ott is lesznek örökké. S ott lesznek
néhány emberi szívben. Örökké? Ember, ez csak rajtad múlik...
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!
2007-02-11 23:05:34
Köszönöm szépen :)
2007-02-09 23:51:47
Szép,romantikus ,kissé talán még misztikus is ez a novi. tetszett.
2007-02-09 23:32:13
Nagyon szép fantázia, tartalmilag nagyon érdekes. Nekem is tetszik.
2007-02-09 19:21:55
Ez istentelenül jó!