Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Madár-102.
Alkotások száma: 15
Regisztrált: 2006-09-03
Belépett: 2009-09-14
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Elbeszélések (2)
-Versek (12)
Feltöltve: 2007-08-11 21:51:18
Megtekintve: 861
Véletlen?
Képzeld el, hogy ma láttam egy olyan dolgot, amit nem mindenkinek adatik meg!
Az élete során. Ahogy mentem az utcán, jött velem szembe, egy lány, és mellette egy kis fiú. Megálltak egy kirakat előtt, én is akkor már a közelükben voltam.
-Hallom, ahogy mondják egymásnak:
-Figyelj Csilla!
-Igen..?
-Látod azt a képet?
-Melyiket?
-Ott! A jobb alsó sarokban.
-Igen látom....
-Úgy néz ki, mit Anya, és Apa.
-Igaz?
-Hogy hasonlítanak rájuk!
-Igen...
-Most miért lettél szomorú? Kérdi a fiú a Nővérétől.
-Nem vagyok az...!
Majd elfordult, és apró vállrángások látszottak rajta.
-Mi a baj?
-Semmi különös.
-Csak valamilyen bogár belerepült a szemembe.
-Ja?
-Segítsek kiszedni?
-Nem kell, már ki tudtam szedni.
Felelte, és apró könnycseppek jelentek meg a szeme sarkában. Én megálltam, és csendben hallgatni kezdem őket. Igaz hogy nem szép dolog, de nagyon kíváncsi lettem. Elkezdtem én is a kirakatban lévő képeket nézegetni, majd alaposabban azt a jobb alsót. Kicsit elmosolyodtam, és annyit mondtam. Igaz halkan, de remélve, hogy meghalják. De szép a mosolyuk! Látszik a képen, hogy örülnek valaminek, vagy valakinek. Majd egy másik képről kezdem el beszélni. Azon a képen, egy szomorú Férfi volt. Nem tudtam, hogy miért is szomorú, de gyorsan, ami épp az eszembe jutott, el kezdtem mondani. Ott, az a Férfi biztos az miatt szomorú, mert elveszítette a családját. A szemében, én ezt látom. Amúgy olyan művészi fényképek voltak a kirakatban. Mint egy kiállítás. Majd benéztem az ajtón, és valóban az volt. Bent, több szák fénykép, és festmény volt. A lány is benézett, és csodálkozva mondta, milyen jó lenne, ha ők is be tudnának menni egyszer, egy ilyen kiállításra.
-Igen!
Felelte az öccse.
-Bent, biztosan vannak csodás képek is.
Hirtelen, hogy mi vezérelte a gondolataim, és szavaim, nem tudom, de megkérdeztem tőlük,
hogy valóban lenne-e kedvük, és nem haragudnának meg azon, hogy én meghívjam őket, és fizessem a belépőjegyet. Meg azt is kérdeztem, nem-e veszik tolakodásnak. Én örülnék annak, ha segíthetnék nekik! Majd bemutatkoztam, mert ugye így illik!
-A nevem, Nagy Ádám!
-Én Király Csilla vagyok!
-Én meg Király Máté!
Felelték boldogan!
-De nem lesz baj? Kérdezem tőlük, mert hogy egyedül voltak, a lány, úgy 16, az öccse meg 9 éves lehetett. Azért is merészkedtem megkérdezni, és felajánlani nekik.
-A szüleiteknek, szóljunk?
-Nem kell!
Felelte Csilla.
-Itt lakunk a közelben.
-Jól van, akkor menjünk.
Beléptünk az ajtón, és oda mentem a pénztárhoz, és fizettem. Szép lassan elindultunk körbe. Az első pár képnél, még kicsit furcsán, de mosolyogva mentek. Mint ha nem is hinnék, hogy ők, egy ilyen helyen vannak.
-A tévében, már sok ilyent láttam, meg különböző újságokban, de így, kiállításon még nem jártam!
Mondta Csilla.
-Én sem!
Hirtelen, magas hangon, kicsattanó örömmel teli arccal megszólalt Máté is. Látni az arcukon, azt a mérhetetlen boldogságot, nem mindennapi érzéssel töltött el! Magam sem tudom, hogy mikor is éreztem ilyen jól magam! Mert sajnos, én elveszítettem a családom..... Ronda baleset volt... De minél több képet néztünk meg, és beszéltük ki, hogy mi is lehet a tartalma, annál jobban megismertem őket. Majd egy olyan képhez értünk, ahol egy temetés látszódott. Ebben még nem is volt semmi különös, mert hogy ez sajnos a mindennapi élet velejárója. Csakhogy ezen a képen, két koporsó mellett egy Lány, és egy Fiú állt. Mind a kettő gyermeknek elment a kedve. Sírásra görbült a szájuk. Akkor értettem meg, hogy miért is "ment a bogár Csilla szemébe". Amikor kijöttünk az utcára, megkérdeztem, hogy elkísérhetem őket haza? Igennel feleltek, és elindultunk. Máté, megkérdezte nővérét:
-Ugye ők most jól vannak? Istenke mellett.
-Igen! Jól!
Akkor mondták meg nekem, hogy a Mamájuk gondozza őket, és hogy most ott laknak. Amikor oda értünk a lakásuk elé, akkor vettem észre én is, hogy nem is lakunk egymástól messze! Mert ők tegnap költöztek oda, Közvetlen a szomszédságomba. Csak egy apró kerítés választ el minket A Mamájuk kint volt az udvaron, és boldogan szaladtak oda hozzá! Egyből elmondták neki, hogy mit is csináltak, és hogy én befizettem őket egy képtárba. Bemutatkoztunk, én elköszöntem tőlük. Mielőtt beléptem volna az ajtómon, még odakiáltottak.
-Holnap is találkozunk?
-Ugye találkozunk még!?
-Igen... Feleltem, és felnéztem az égboltra.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!