Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Ellike
Alkotások száma: 6
Regisztrált: 2003-12-22
Belépett:
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (2)
-Versek (3)
Feltöltve: 2004-04-06 20:53:17
Megtekintve: 664
Világtalan
– Elnézést, nővér, legyen oly kedves!
– Igen? Mondja kérem.
– Arra volnék kíváncsi, hogy miért is vagyok itt.
– Nos, ez igen egyszerű. Mint azt már tudja, amíg nem jön helyre a látása ... addig a mi vendégszeretetünket kénytelen élvezni. Jelenleg intézményünk 107-es szobájának társbérlője, s ez a továbbiakban sem fog változni, amennyiben gyógyulását ... semmiféle tényező nem akadályozza. Mint azt már említettem volt, van egy szobatársa, E. úr, azonban most ne zavarja kérem, még alszik, csak az ön álmai meglehetősen zaklatottak az utóbbi éjeken. Remélem az emlékeire nem volt kihatással az agyrázkódása.
– Azt hiszem nem. Azaz magára a balesetre nem emlékszem, s hogy utána mi történt, de ez nem is baj. Köszönöm.
Nem sokkal később felkelt a nap a tavaszi égbolt kékjét mardosva, és csengő keltette a betegeket, jelezvén, hogy fel lehet húzni ismét a karóráikat.
– Jó reggelt.
– Hasonlóképpen. Engedje meg, hogy bemutatkozzam: E. vagyok.
– Ó igen, már tudom, hála a nővérnek. Az én nevem V. Megkérdezhetem Ön miért került ebbe a kórházba? Netán szintén karambolozott?
– Kórházba? – E. felrántotta busa szemöldökét – ... Nos nem egészen ... De miféle bánata van, hogy ide került?
– Tudja eltörtek a lábaim, de ami ennél fontosabb, reggel amióta igazából eszemnél vagyok, azt mondották volt, hogy itt majd újra visszanyerhetem a látásom. Azt mondták, az agyam sokkos állapotba került, és nem dolgozza fel a látott információt, ezért különböző nyugtató kúrákon kell átessek.
– Valóban? – E. egy keserű félmosolyra húzta ajkait, s elővillant hibátlan fogsora.
Amint teltek a napok, a két férfi rendszeresen beszédbe elegyedett, legalábbis míg V feje el nem kezdett fájni a megerőltetéstől. Szóba hoztak mindent ami meghatározta az életüket, egyikőjüknek az egykorvolt család, a másiknak a munka szeretete. E. különösen sokat áradozott lányáról, aki külföldre emigrált, öreg korára egyedül hagyva. Míg V. a kedvenc könyveiből tartott rövid összefoglalókat. Vita folyt filozófiai kérdésekről, zenei ízlésről, ízekről, érzésekről, emberekről. Mindez érthető, hiszen E. az apja lehetett volna az élete derekán járó V.-nek, és ugyan különbözött az értékrendjük, a legfőbb elvi kérdésekben egyetértés honolt köztük.
– Kedves E. úr. Még sosem kérdeztem volt, hogy Ön kilát-e az ablakon? Úgy gondolom, valahol arra lehet az ágya körül, hiszen a hangja is és a friss lég is onnan árad felém.
– Nos ... figyeljen – szólt E. nagyot nyelve, s hallani lehetett, amint papucsában az ablakhoz csoszogott, kitárta, üdítő szellőt engedve be a szobába – Ha netán Ön is kihajolna, úgy tekintete egy kellemes kis parkra vetülne, mi alattunk terül el, bár a kerítéseken túl már autók törik meg a nyugalmat, mint azt olykor hallhatja is. Ahhoz képest, hogy az utóbbi évek márciusai még meg-meg csípték az ember arcát, most kellemetes langyosságba burkolódzik a táj, s a platánok kéregtetovált hámló törzseiből ágaskodó karjain rügyek fakadnak zöldellve. Csakúgy, mint ahogy a napsütésben új erőre kapó pázsit mély tónusú zöldje gyerekessé virul ki. Ott, ott pedig egy veréb ugrál némi táplálék után tárogatva piciny csőrét. Bár az énekes madarakat még hiányolom, de nemcsak tőlük juthat a fülünkbe vidám csicsergés. Bizony. Ha nem is olyan szép trillázó, de a tavasztól öröm-ittas emberek vidám kacajai a téli fásultság utolsó emlékeit is kitörlik az emlékezetből...
Sokáig zajlott ez így, mikor nem találtak igazán lendületes témát, vagy hamar kifogytak a szavakból. Mindaddig, míg V. egy új kezelésnek köszönhetően két teljes héten át az álmok mezsgyéjére száműzetett, azonban felvállalta eme ódiumot, ugyanis azt ígérték, ha minden komplikáció mentesen folyik le, úgy a karambolja során elméletileg nem véglegesen elvesztett látását visszanyerheti.
– Jó reggelt E. úr!
– Sajnálom uram, de E. úr már nem lakik itt.
– Hogyhogy?
– Elköltözött.
– Elköltözött?
– ... az élők sorából. Tudja már nyolcvannégy éves volt. Úgy láttam, megkedvelték egymást. Fogadja együttérzésemet.
– Ó igen, már-már barátság szövődött köztünk.
– Értem ... Engedje meg, hogy levegyem a szeméről a kötést.
– Csak tessék.
Hirtelen a szeme elé kapta a kezeit, minthogy a lezárt szemhéjain át is vakította az erős fény. Majd öt perc szükségeltetett, míg szemei fokozatosan hozzászoktak a világossághoz.
– Nővér, azt hiszem látok
– No látja – és elmosolyodott
– Két hónap múltán újra a színek világában élhetek.
– Mi több, akár a saját lábán járhatja körbe, ha úgy hozza kedve, mostanra teljesen begyógyultak. Akár holnap távozhat.
– Ez valóban örömteli hír. Nővér! Legyen oly kedves, de segítsen felállni, még alig érzem a lábaimat.
– Ez csak természetes. Támaszkodjon rám, ha szükségét érzi.
– Az ablakhoz szeretnék menni ... De, de mi történt? Mi ez a fal? Hogyan került ide?
– Kedves V. úr, már száznál is több éve áll itt, minthogy a szomszédos épület szárnyáról van szó.
– Dejszen E. úr minden nap mesélt, hogy mi minden szépet látni odakinn.
– Erre egészen biztosan rosszul emlékszik ... vagy álmodta volt a kezelés során.
Nagyot sóhajtott, mikor másnap reggel végre a saját lábán, s mi több, tenyérbe simuló fehér bot segítsége nélkül lépett ki az utcára. V. látott, igazán látott, újra. Egy utolsó pillantást vetett még a háta mögé az utca túloldaláról, mikor meglátta a feliratot: "Vakok, gyengénlátók szanatóriuma és szociális otthona". Arcára maró döbbenet ült ki, majd viharos gyorsasággal szedte elő a zsebébe gyűrt elbocsájtó iratot, hogy meggyőződjék, nem káprázott-e a szeme. Azt hitte ... nem is tudta pontosan mit is hitt, éppen csak nem tudott arról, hogy a sürgősségin lemondtak volt szeme világának megmentéséről, ezért is küldték már akkor ide, gyógyulni.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!
2005-12-12 16:18:35
Nagyon szép a nyelvezete, bár az alaptémája egy filmére emlékeztet.