Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Lelkes
Alkotások száma: 1408
Regisztrált: 2004-05-15
Belépett: 2014-01-11
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Gyermekrovat (Mesék) (278)
-Egyéb prózai alkotások (471)
-Mese (64)
-Gyermekrovat (Versek) (111)
-Versek (430)
Irodalmi kritikák
-Verselemzések (1)
Feltöltve: 2010-08-07 15:31:49
Megtekintve: 854
Három lusta kópé
Volt egy falu, abban három lusta ember. Mindegyik fiatal volt, jó erőben, ám dolgozni utáltak. Egymás mellett volt a kunyhójuk. Az ebédet egy öreg nénike főzte, hordta számukra, akinek megígérték: majd gyűjtenek neki fát az erdőből, télire, felaprítják. Egyelőre azonban nem csináltak semmit, azon kívül, hogy elmagyarázták a nénikének: hamar munka ritkán jó. Majd...

Igen, de nagy vihar támadt, mindhármuk kunyhóját romba döntötte. Azt mondta a legidősebb, Lackó:
- Nem érdemes újra megépíteni a kunyhókat, mert ismét vihar jöhet, mindhármat tönkreteheti, akkor pedig hiába volt a fáradtság. Az ember legyen előrelátó!

A másik kettő, Lali és Sunyó erre buzgón bólogatott. Így van, okos ez a Lackó.

Hanem Sunyó megjegyezte:
- Mégis meg kell élnünk valamiből, ami nem fáradságos, de jóllakat. Van egy húros szerszámom, lantféleség, aki azt pengeti, hát minden kutya ugatni kezd, minden macska nyávogni. Legyünk zenés koldusok!

Lackó csak félig értett egyet az ötlettel:
- A koldulás nem szép szó, nevezzük inkább zenei kényszervállalkozásnak. Te, Sunyó, zenélsz, aki hallgatja, az meg kényszerből fizet, hogy ne kelljen hallgatnia. Ám, te, Lali, szintén nem lehetsz ingyenélő. Olyan szép a hangod, mint a kétszeresen repedt fazéknak. Te leszel az énekesünk.

Lali beleegyezett:
- Nem akarok dicsekedni, de az iskolában a tanító úr mindig megtiltotta nekem az éneklést, van mit bepótolnom! Emlékszem, azt mondta az öreg: itt egy radír, Lali, te csak radírozd ki a füzetedből azokat a belefirkált malackodó ábrákat, amíg mi énekelünk! A radírt, persze, megtartottam...

Lali és Sunyó ugyan élénken kezdett érdeklődni, hogy mit fog csinálni Lackó, de az letorkolta őket:
- Az nyilvánvaló! Én leszek hármunk hangadója! Ezért, persze, nekem kétszer annyi jár majd, mint kettőtöknek együtt, de még így is sokkal jobban jártok, mint Mari néni lesántult tyúkja, akit én ettem meg végül, kegyelemből...

Lackó a tyúk lesántulásának körülményeit nem részletezte, de hát nem szokás kisvilágban, nagyvilágban a múlt minden részletét mások orrára kötni.

Hat falun keresztül változatosan ment a soruk: volt aki adott valamit, de énekes-zenés tudományukkal igen forró helyre küldte őket. Volt olyan is, aki nem adott semmit, de még, megátalkodottan, bizonyos munkalehetőségeket is említgetett. Sajnos, olyan is akadt, aki adott, de nem azt, amit köszöntek volna. Nagyon különfélék az emberek!

A városban azonban utólérte őket a félszerencse. Egy elegánsan öltözött, gazdag, de igen szórakozott úr elég nagy bankót akart adni nekik, de feledékenységében tömött pénztárcáját nyújtotta át. Ez teljes szerencse lett volna, de az úr túl hamar kapott észbe, utánuk eredt, kérte vissza a pénztárcáját.

A három kópé erre nyakába szedte a lábát. E futós ügyüknél azonban már elhagyta őket a szerencse: két rendőr karjaiba szaladtak, mindhárman. A két rendőr igen mérges lett, mivel a "Három a kislány" című híres színdarabra váltottak jegyet, oda siettek, így meg a három legénnyel kellett foglalkozniuk.

A börtönben hűs volt, nem az a nagy meleg, mint odakint. Tűrhető vacsorát is kaptak. Lackó kezdett úgy vélekedni: a börtön nem is olyan rossz hely, mint híresztelik. Lali és Sunyó is hajlott erre, de ők óvatosabbak voltak.

Másnap a városi bíró elé kerültek. Hárman háromféleképpen adták elő a történetet. Lackó szerint azért futottak el, mert azt hitték: az úr még egy pénztárcát akar ajándékozni nekik, és nem akarták a jólelkű urat ily nagy értéktől megfosztani. Lali szerint viszont ők is szórakozottak voltak, nem is tudták, hogy hozzájuk került a pénztárca, azt hitték csak az a nagy bankó van náluk, és szórakozni szaladtak a kocsmába. Úgy gondolták: az úr is kocsmázni akar, velük együtt, azért igyekszik oly gyorsan utánuk. Sunyó mondta a legkülönösebbet: a pénztárca varázsos hatalommal bír. Ők meg akartak állni, de az az ördöngős tárgy csak hajszolta őket, tovább. Ők tulajdonképpen áldozatok!

A bíró viszonylag jóindulatú, kövér teremtés volt. Nem ítélte őket rögtön húszévnyi gályarabságra, de elmagyarázta nekik, hogy mi is az a gályarabság, láncraverten evezés, parancsra. Csak egyévi kényszermunkára osztotta be őket Bimmbumm őrnagy úr laktanyájába, egyiket a szakács, másikat a kertész mellé, a harmadikat pedig a cipészműhelybe. Hátha megjavulnak! Ha nem, akkor még mindig jöhet a gályarabság...

Bimmbumm őrnagy úr nem ismert tréfát. Aki nem engedelmeskedett a parancsának, azt úgy kiköttette, hogy később hárman is nehezen tudták kioldani a kötelékét. Pisztolya is mindig a kezeügyében volt. Egy év múlva Lackóból kiváló szakács lett. Lalinak nagy része volt abban, hogy csodálatos parkká alakult a laktanya környéke. Sunyó pedig olyan pompás csizmákat, bakancsokat készített a katonáknak, hogy az egyikért még az őrnagy úr is megjutalmazta, pedig ilyen az elmúlt harminc év alatt nem fordult elő, de előtte sem.

A legények végül egy kis pénzt is kaptak mielőtt szabadon engedték volna őket. Szorgalmas, kedves emberekké váltak. Mindhárman megházasodtak, gyermekeik születtek. Lackó később éttermet nyitott a városban, amelyik sohasem nélkülözte a jól fizető vendégeket. Sunyó csizma- és cipőremekei messze földön híressé váltak. Lali hazament a falujába, pompás házat épített. Kis földjére idővel mesebelien szép barackokat termő fákat telepített.
A nénike kunyhóját is újjá varázsolta hálából, valamint odahordott hozzá és felaprított három télre is elég tüzifát. Amikor pedig a nénike nagyon megöregedett, Lali felesége vitte neki a reggelit, ebédet, vacsorát, kedves szavak kíséretében.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!