Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Lelkes
Alkotások száma: 1408
Regisztrált: 2004-05-15
Belépett: 2014-01-11
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Gyermekrovat (Mesék) (278)
-Egyéb prózai alkotások (471)
-Mese (64)
-Gyermekrovat (Versek) (111)
-Versek (430)
Irodalmi kritikák
-Verselemzések (1)
Feltöltve: 2010-06-04 08:44:43
Megtekintve: 646
A csillagerdő
Az öreg király szerette volna, ha egyetlen legényfia megházasodik, és átadhatja neki a saját fején mind súlyosabbnak érzett koronát. Felesége, a királyné, persze, elbabusgatta volna továbbra is szép szál gyermekét, mint valami kisfiút, de hát neki is be kellett látnia: nem gyerek az már, igazi vitéz, jó néhány a lovagi tornát is megnyert.

Bál bált követett a királyi udvarban. Ezek a bálok sok szívet összeboronáltak, de a királyfi szívét nem hozták közelebb egyetlen leányszívhez sem. Odaállt hát édesapja elé:
- Elindulok, Apám, a nagyvilágba! Megkeresem a jövendőbelim.

Apja, ha nehéz szívvel is, rábólintott. Édesanyja szemét viszont elfutotta a könny:
- Jaj, ne menj el, fiacskám! Veszélyes a nagyvilág! Lehet, hogy még sárkányokkal is találkozol...

A király kétszáz lovast akart neki adni, kíséretül, de a királyfi csak nevetett:
- Elég kíséretnek az én kardom! Ilyen sok lovas csak elijeszti a szerencsémet!
Felugrott a lovára. No az a legjobb paripa volt az egész birodalomban, most mégis fintorgott. Kissé nehezebbnek érezte magán az oldalzsákot, mint máskor.

Nehezebb is volt az! Piripál Pál, a csöpp udvari törpe, ugyanis belebújt. Nem akarta elhagyni a királyfit, szeretett gazdáját. Ez már csak útközben derült ki. Így hát a királyfi mégsem egymagában lovagolt, hanem a cserfes törpével együtt. Rá is szólt olykor:

Hej, kis palkós Piripál!
Lepénylesőd fogd be már!
Elég mára, kis drága!
Tégy lakatot a szádra!

Szót fogadott ilyenkor Pripál: a fecsegést abbahagyta, és megkezdte a szájbatevést. Szorgalmasan apasztotta az oldalzsákban megbúvó finom falatokat, csemegéket.

Ki tudja hány hónapon, hány jó és rossz napon át ballagott a ló a királyfival és a törpével. Ezer tájat is bejártak, sok-sok leánnyal megismerkedtek, de a királyfi még mindig ott tartott szívügyben, mint induláskor.

Végül azonban különös erdőbe érkeztek. A fák alatt gyönyörű fényű csillagok ragyogtak.

- Nicsak, itt földre szállt le az égbolt?! - ugrott ki az oldalzsákból Piripál. A királyfi is elámult. A legnagyobb csillag akkora volt, mint a királyfi tenyere, a legkisebb viszont elfért a törpe ujjbegyecskéjén. Az erdő kísérteties csönddel hallgatott. Piripálnak nem tetszett ez a némaság, és - kissé illetlenül - minden faodúba bekiabált.

Halló! Halló! Valakik!
Ez üregben hal lakik?!
Ha meg nem hal, hát nem hall?!
Itt Piripál, s így szaval:
- Nézz ki, erdő kis Szépe!
Hozzád jöttünk ebédre!

A királyfi jót nevetett Piripálon, és megjósolta, hogy az egyik odúból majd madárcsőr nyúl ki, és megcsípi a törpe orrát.

Nem lett igaza, mivel menyét ugrott ki, és Piripál orrát nem csípte meg, hanem megharapta. Jújgatott ám Piripál! A jújgatásra egy másik odúból gyönyörű kis törpelány mászott ki. Piripál orrára kenőcsöt kent, amitől az orr a fájást abbahagyta, a tüsszögést viszont elkezdte. Hamarosan mazsolás kalácsot varázsolt elő a kis törpeszépség, akit, mint kiderült, Piripanna Annának hívtak, és hozott három csészét is, meg gőzölgő, illatos teával töltött teáskancsót. No ez illendőbb is volt, mivel az ebédidő már átadta helyét az uzsonnaidőnek, - és hát mindent a maga idejében!

Kérdezgette a királyfi Piripannát a titokzatos fényű csillagokról, válaszolgatott is az készségesen. Kiderült, hogy jó helyre érkeztek: az egyik csillagon, meglehet, a királyfi jövendőbeli felesége néz most a királyfira, de ezt a királyfi nem láthatja, ha arra a csillagra néz. Az egy elvarázsolt csillag! A többi csillag csak lehullott az erdei csillagfákról, merthogy ősz van.

No most mit tegyenek, miként találhatják meg ezt az egyetlen csillagot a sok-sok hasonló között?!

A királyfi gondolt egyet: ő ugyan nem láthatja meg jövendőbelije szemét, arcát, ha a csillagra néz, de ezen talán lehet segíteni. Felfedezett az erdőben egy ezüsttükrű tavacskát. Kérésére a törpe, meg a törpelány, annak partjára hordott minden csillagot. A királyfi pedig mindegyiket a víztükör felé fordította. Így ő nem a csillagokra nézett, hanem vízbeli tükörképükre, - és tényleg! Az egyiken, varázslatos tündérarcon, szépséges-bűvös leányszem ragyogott!

Nagy volt az öröm. A törpe megcsókolta a törpelányt. A törpelány a törpét. A királyfi meg sokszor-sokszor a gyönyörű csillagarcot, csillagszemet, azután meg a díszes kendőbe kötötte a csillagot, és tarisznyájába tette. Indultak tovább.
A ló megint fintorgott. Ennek oka az volt, hogy megint nehezebb lett rajta az oldalzsák. Nem csoda: a törpe mellé oda bújt be a törpelány is. Indultak tovább.

Hét nap és hétszázhetvenhét törpecsók után egy nagy hegy lábához érkeztek. A hegy lábán száz ördög üldögélt. Amikor meglátták a lovon ülő királyfit, mind a száz felugrott és nekitámadt, hogy őt is, lovát is száz darabra szaggassa.

A királyfi kardot rántott és egyik ördögöt a másik után hasította ketté. Hiába. A két ördögfél mindig gyorsan egymásra talált, és ismét összeforrott. Erre a királyfi kardja megkereste a főördögöt. No az kétszer akkora volt, mint a
többi! Amikor kettéhasadt , a királyfi elkapta az egyik ördögfél félnyakát és derekasan szorongatta, kardjával pedig távol tartotta tőle a másikat.Vinnyogni kezdett a félördög:
- Jaj, ne bánts! Inkább elmondom miként tehetnéd beszédessé szíved csillagát, ott, a tarisznyádban. Megígérem! Pokolszavas becstelenségemre! Cseppents rá tizenkét cseppet a zsebemben található csodanarancs levéből!

Kivette a királyfi a félördög zsebéből a csodanarancsot, azután nagyot lódított a termetes patás féltestén. Rohant a félördög a másik feléhez, egyesült vele, azután a többi ördöggel együtt elviharzott.

A királyfi meg elővette a csodálatos csillagot. Most már nem kellett tükörből néznie a tündér lányszemet, látta enélkül is! No már ez is újabb csoda volt. Hát még amikor a narancsot megszorította, és levéből tizenkét cseppet cseppentett rá, - akkor ámult csak igazán! Megszólalt a csillag édesen csengő leányhangon:
- Az én nevem Csillag Fannika! Valami hegyalakú gonosz varázsló miatt lettem csillaggá. Ó, de szomorú is az én sorsom! Gombászás közben lépre csalt a hegy...

- Ne félj, Fannika, nem hagyom ezt annyiban! - vigasztalta a királyfi. Ha nehéz lesz is megtalálni azt a hegyet, megtaláljuk!

A királyfi ettől fogva, ha hegyhez értek, mindig annak lejtőjén vert sátrat. Ezt követően jó hangosan így szólt a törpékhez:
- Holnap nekiállunk, kiirtjuk az erdőt, és elhordjuk innen ezt a hegyet! Útban van!
Utána fülét a földhöz tapasztotta. Hallgatódzott. Sok hegyen hangzott el ez a színlelt fenyegetés, ijesztgetés, de nem történt semmi. Ezek igazi hegyek voltak.

Ám egyszer félelmetes, fenyegető csendű, feketészöld tűlevelű fenyőkkel borított hegyhez érkeztek. Csúcsán két kis fehér szikla fürkészte a tájat. A királyfi megismételte azt, amit a többi hegynél mondot,t és utána a lejtőre tapasztotta fülét. Hát egyszercsak mit hall? Belül így morgott a hegy:

Forog fent két sziklaszemem!
Átkos átkom rátok teszem!
Kerge zerge fut, de merre?
Dörgõ ördög...

Több se kellett a királyfinak, nem hagyta, hogy a hegy befejezze a varázsmondókát! A lovat a törpékkel gyorsan leparancsolta a hegyről, ő meg futott fel, a csúcsig. Ott megfeszítette minden erejét, és a hegy másik oldalán a mélybe lökte a két fehér sziklát.
Felmagasodott a varázslóhegy, de sziklaszemei nélkül nem látott semmit. A királyfi a hegy lábához futott és rákiáltott:

Rajtavesztesz átkos átkon:
a kardom szívedbe mártom!
Rossztettekért itt a béred:
kiömlik fekete véred!

Nagy dühösen megmozdult a hegy, és a hang irányába lépkedett: el akarta taposni a királyfit. Az nem jutott eszébe, hogy a közelben tó vize hullámzik. Nem csak vakká lett, hanem ráadásul az eszeveszett bosszúvágy is elvakította. Megtántorodott és a tó vizébe omlott. Égig szökkent, visszahullt, majd felforrósodott a tó vize, nagy halak tátogtak kétségbeesetten a felszínén, - de a varázslóhegynek is vége lett!

Abban a pillanatban fenségesen fényességes, gyönyörű leánnyá lett a csillag: Csillag Fannika. A királyfi felültette a lóra, ő maga pedig fogta a ló kantárszíját és vezette a paripát. Elindultak visszafelé.

A király, amikor meglátta visszatérő fiát, leugrott a trónról és rögvest annak fejére tette a koronát. Édesanyja össze-vissza csókolta. Most vették csak észre, hogy ki ül a lovon. Hű, de szépséges tündért hozott magával egyetlen fiuk! A király és a királyné őt is megcsókolta, a királyné pedig kedves szavak kíséretében nyújtotta át neki aranykoronáját. Legyen ezentúl az övé!

Kettős lakodalom volt, mert nem csupán Csillag Fanni és a királyfi, hanem Piripanna és Piripál is örök hűséget esküdött egymásnak. Ez nagyon is jó volt, nem csak azért, mert kettős ünnep kettős öröm, hanem azért is, mert később a bővülő királyi család ifjoncai remekül eljátszhattak a megszületett kis törpékkel.


Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!