Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Bogumil
Alkotások száma: 553
Regisztrált: 2005-12-27
Belépett: 2008-08-01
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (150)
-Egyéb prózai alkotások (224)
-Elbeszélések (119)
-Versek (24)
-Úti kalandok (34)
Feltöltve: 2006-05-21 08:47:11
Megtekintve: 494
UFONIÁDA - 6
Hatodik látogatás

Az egyik borongós őszi éjszaka hatalmas fényességgel ufó landolt erkélyemen, s Maya és Tilla kedves kis alakja jelent meg szobámban.
– Nem szeretkezni jöttünk, Bogumil! – léptek ágyamhoz, s leültek, az ágyszélére.
– Hanem? – kérdeztem bambán.
– A felkészítésed megtörtént.
– Hogyan, nem értem?
– Miáltalunk megkaptad a kiképzést. A japánakácból elegendő bioenergiát vettél magadhoz. Úgyhogy fizikailag és lelkileg is készen állsz, hogy Úr elé járulj.
– Most azonnal – borzongtam meg, s kétségbeesetten tekintgettem rájuk. Ők csak kacagtak tétovázásomon, s huncutul kérdezték:
– Hát, nem ezt akartad?
– De, azazhogy nem! Na nem..., hogy engemet elvigyetek azzal a micsodával, na ne tegyétek ezt velem! – visszakoztam volna, de a kis koboldok nem engedtek.
– Nem akarod látni a gyerekeidet? – cukkoltak.
– Miket?
– Hát, ami magot elvetettél belénk, abból egy új embersereg született, s készen áll a bevetésre.
– Miféle bevetésre?
– Hát arra, ha ez a te balga emberiséged a harmadik világháborúban az atommal kipusztítja egymást.
– S mikorra várható ez a világvége? – kérdeztem megrökönyödve.
– Hamarosan.
– Akkor menjünk – adtam meg magam, s beszálltam az ufóba.
A hatalmas sebességgel meglóduló szerkezetben, mintha az anyaméhbe ültem volna. Zsongító lebegés volt egész utam. Aztán egyszer csak landoltunk, s kiszállva, a bíborfényben úszó gyönyörűséges tájban úgy éreztem magam, mintha az elíziumi mezőkön járnék. Sehol egy lélek nem volt. Csak a rózsaszín ég, a kellemesen vibráló levegő és a páfrányszerű növények.
A csodálatos tájon selyemréten járva, zsongító illatok, bódító nektárt árasztó mezei virágok
Gyógynövények, tarka pillangók közt lépdeltünk, míg egy hatalmas ős-öreg fához nem értünk. A fa előtt illedelmese megálltunk, majd kis társaimat utánozva, én is térdet s fejet hajtottam a fa előtt. És csodák csodája a fa megszólalt.
– Üdvözöllek ember minálunk.
– Üdvözöllek én is. – rebegtem.
– Úr vagyok – mondta a fa, és hatalmas bioenergia lengte be a környéket szavai nyomán. Úgy éreztem, mintha elektrosztatikusan feltöltődnék. Ez az érzés semmihez sem hasonlítható, valami olyan diadal és szeretetérzés fogott el, hogy önként elindultam a fa felé, s átöleltem. Ezzel a mozdulattal mintha azt fejeztem volna ki, hogy magamhoz ölelem a világmindenséget. Úr szava térített magamhoz.
– Magamhoz rendeltelek, mert befejezted földi küldetésedet. Új, más feladatot adok neked az elkövetkezendő évezredekre.
– Soha nem mehetek vissza? – kérdeztem kétségbeesetten.
– Miért, olyan jó volt neked az utóbbi fél évszázadban, amit megéltél?
– Hát, ami azt illeti, nem mondanám. Tulajdonképpen szürke kis egérként éltem. Háborús gyerekként, munkás szülők porontyaként, negyvenéves koromig szürke kis munkás egérke voltam.
– Akkor aztán megkönyörültem rajtad, és feltalálóvá tettelek.
– Köszönöm Uram, de nem fejeztem be küldetésemet, még nem jutottam el az embereket meggyógyító elixír nyitjához.
– Hát, ha ott maradsz, akkor nem is fogsz eljutni soha. Azért hozattalak el, hogy új családod körében munkálkodjál az emberiség hasznára.
– Ó, Uram, ne tegyél boldogtalanná! Megreped a szívem, ha földi társaimat többé nem láthatom!
– Majd lesznek új társaid, szeretőid, és itt vannak a gyerekeid, amiket Tillával és Mayával nemzettél.
– Ó, Uram, kívánkozom vissza. Adj egy kis reményt, hogy egyszer, nemsokára visszamehessek egy kis időre legalább! – kérleltem.
– ah, micsoda makacsság! Csak ti, emberek lehettek ilyen makacsok, hát nem értél-e el minden magasságot: fáraó, Nagy Sándor, Tiahunakú, az ég fia voltál, mi kell még?
– Uram, semmi sem akarok lenni: csak újra szürke kis egér.
– Miért?
– Mert uram, nincs annál jobb, mint visszamenni híresen, azt látni, hogy a sárga irigységtől ellenségeim, mint sápadoznak, hogy dicsfényemtől elhalványul a nap.
– Ember, ember, hát most szürke egér akarsz lenni vagy nemzeti hős?
– Szürke egérként szeretném látni, miután megtaláltam az emberiség összes bajára a gyógyírt, hogy ha újra feljövök hozzád, mint ünnepelnek haló poraimban az emberek.
– Miért, ha most visszamennél, mit látnál?
– Ha most mennék vissza azonnal, akkor csak azt látnám, hogy simfelik félbe maradt tudományomat, pocskondiázzák, sajátítják ki elméleteimet kufárok, sarlatánok, s igyekeznek emlékemet befeketíteni.
– Értem: vissza akarsz menni, befejezni kutatásaidat, s ha készen lesz műved, akkor panteont emelnek neked: így gondolod?
– Igen, így gondolom.
– Fura szerzet vagytok ti emberek. Éltek állandó irigységben, gyűlölködésben, marjátok, ölitek egymást, de nem tudtok egymás nélkül élni. Ki érti ezt?
– Uram, csak így, ebben a földi pokolban lehet alkotni! Ez ad erőt.
– Mi az, ami erőt ad, ami hajt az alkotás felé benneteket?
– Először is az, hogy gebedjenek meg sikerem láttán a sárga irigységtől ellenlábasaim. Másodszor az, hogy én nagyobbat alkotok, mint tudóstársaim együttvéve. Harmadszor pedig olyat alkossak, amivel hasznára leszek az emberiségnek.
– hm... Nem rossz. Tipikus magyar mentalitás. Látszik rajtad, hogy sokáig hagytalak a magyarok között. Egészen magyarrá váltál fiam.
– Hogy kerültem én a magyarok közé, Uram?
– Elmondom neked majd azt is, csak előbb ismerkedjél meg fiaiddal, akklimatizálódjál. Tilláék kísérnek majd a bázisra. Harminchárom nap múlva találkozunk, és akkor majd kigondolom neked a legtesthezállóbb feladatot. Még az is lehet, hogy visszaküldelek a földi gyehennába. – Mondta Úr, és elbocsátott.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!