Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Bogumil
Alkotások száma: 553
Regisztrált: 2005-12-27
Belépett: 2008-08-01
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (150)
-Egyéb prózai alkotások (224)
-Elbeszélések (119)
-Versek (24)
-Úti kalandok (34)
Feltöltve: 2006-04-25 09:51:01
Megtekintve: 727
Isten ostorai - 1
1.

Ez a nap is úgy kezdődött, mint a többi. Mariska néni megetette a tyúkokat, az egy szem anyadisznót, a két bezoár kecskét és nekiállt Riskának. Józsi bácsi szokása szerint a budin trónolt a Népszabadságot olvasva, amikor szörnyű dolog történt. A sok üléstől az elkorhadt WC-ülőke deszkája felmondta a szolgálatot, és beszakadt Józsi bácsi alatt. Az öreget úgy nyelte el a szar, hogy csak a feje, meg a két újságot tartó keze látszott ki a fekáliából. Valami földöntúlian kétségbeesett kiáltozásba kezdett. Azt nem mondanám, hogy úgy ordított, mint a svábhegyi beteg szamár, inkább, mint a vízbe, azaz szarba fúlt…
– Mariskám!…. – üvöltötte, – he, szarba estem, húzzá ki!
Mariska hirtelen megrántotta a tehén csöcsit, majd hátranézett a budi felé, ahonnan a hang jött. Ettől Riska úgy begerjedt, hogy az öregasszonyt fejőszékkel együtt egyetlen jól irányzott rúgással élete párja mellé, a szarba repítette. Most már ketten sipákoltak.
– Hé, valaki, segítsenek, szarba vagyunk…
Szerencséjükre éppen Tóni kerekezett arra drótszamarán, s meghallva a segélykiáltást, megállt a tanya bejáratánál és bekiáltott.
– Hé, maguk, mintha valaki kiáltott vóna?
– Jaj, Tónikám, az isten kűdte magát: szarban vagyunk, mindketten… húzzon mán ki bennünket, ha tud! – Tóni odarohant a budihoz és elszörnyedve látta a szartengerben kétségbeesetten kapálódzó öregeket.
– Hát magukkal mi van, he? – kérdezte döbbenten.
– Mi lenne, beleestünk a szarba, nyakig benne vagyunk!
– Na, ne ríjanak kendek. Fő a nyugalom, rögtön hívom a szippantós autót, leszívatjuk magukról a szart, aztán kinn is lesznek kendek! – vigasztalta őket Tóni és azonnal hívta a szippantóst. Az jött is kisvártatva. Beállt az udvarra, letekerte a szippantó csövet, bebrüggyentette az autó szivattyúját és máris elkezdte leszívni a szart az öregekről.
Ahogy fogyott a fekália, úgy tisztult a helyzet. Tóni lenyújtotta nekik a lajtorját, amin kimásztak, kifizették a szippantás árát és ment is a dolgára a szippantós. Hanem az a kíváncsiság! Tónink lemászva a pöcegödör aljára, igen érdekes felfedezésre tett szert: egy lezárt ajtót talált jó négyméteres mélységben a budi falában. Kutató ösztöne nem hagyta nyugodni és elkezdte az ajtót vallatni, de az nem engedett az istennek sem.
– Na, ezzel én nem kínlódok, elhívom Lófej komámat, a kazánkovácsot, majd az kinyitja nekem! – morfondírozott magában, és elindult az Egyujjasba. Tudta, hol találja meg cimboráját. Másnap aztán szerszámokkal felszerelkezve megérkeztek a tett színhelyére, és akcióba léptek. Lófej sec-perc kinyitotta a rozsdás vasajtót, és bőséges reggelizés után távozott. Tóni pedig a vasajtó mögé nézett.
A sarkig tárt rozsdás vasajtó mögött sötét folyosó tátongott. A meredek lépcsőfokokon lebotorkálva egy hatalmas kváderkő állta el az útját. Bárhogy kongatta, kopogtatta, mozgatta a kő nem mozdult. Végső kétségbeesésében elővette hatalmas ingakoloncát és lábai között meglóbálva felvette a kapcsolatot a Mindenható Atyával
– Te vagy az Mindenható Atyám? – kérdezte félve.
– Igen, én vagyok, mi a kérés?
– Atyám, segítsd eltávolítani ezt az akadályt az utamból. Végére szeretnék járni valaminek.
– Biztos vagy benne, hogy rád tartozik ami mögötte van? – kérdezte az Úr.
– Döntsél szándékod szerint Atyám – adta meg magát Tóni, legyőzve olthatatlan kíváncsiságát és átengedte a kezdeményezést az Úrnak. Az Úr pedig, így oktatta.
– Rájöhettél volna, hogy nem véletlen pottyantottam bele az öregeket nyakig a szarba. Így hívtam fel a figyelmedet, hogy van ott lenn számodra VALAMI. Megadom a kódot, amit a kőtömb bal alsó sarkában lévő szám-jelzárba beforgatva kinyílik előtted az ajtó. – mondta az Úr és megadta a kódot.
Tóni beütögette a kódot és az irdatlan kőtömb kifordult a sarkából. A hatalmas színarannyal borított falú teremből szemébe világító vakító fénysugártól kissé visszahőkölve egy pillanatra megállt majd kettőt-hármat előrelépve felfedezte a terem közepén elhelyezkedő márványtömbön nyugvó aranylemezekkel borított frigyládát.
A frigyláda tetején két aranykerub guggolva nézett egymással farkasszemet, és az oldalról lelógó négy aranykarikában egy-egy ébenfekete uránrúd volt elhelyezve. A guggoló kerubok között egy fluoreszkáló körbeforgó alabástrom gömb volt felfüggesztve. Még meghökkeni sem volt nagyon ideje, mert az alabástrom gömbből megszólalt Úr hangja. A hang betöltötte az egész hatalmas termet.
– Íme, itt áll előtted a titkok titka, amiért évezredek óta epekedik és verseng az egész világ. Atlantisz fénye, a zsidók által frigyládának nevezett atomreaktor. Azonban van még számodra és néped számára valami: a frigyládában nyugszik Attila hun király és feltámasztásra vár. Ha jobban körülnézel, körben tizenkét hadvezére van lovaikkal élve eltemetve, hogy őrizzék a sírban is nyugalmát. Ők is feltámasztásra várnak. Aztán innen háromszáz méterre a kunhalom alatt Attila háromszázezer fős lovas-hadserege van lovaikkal élve eltemetve, ők is feltámadásukra várnak, hogy szolgálhassák urukat és népüket. A te feladatod lesz őket életre hívni, és hazád, s néped szolgálatába állítani.
– De uram, ez a feladat óriási, és én képtelen vagyok… – hebegte Tóni, de Úr leintette.
– Sok mindent megoldottunk mi már együtt, ez is menni fog. Csak lassan, szépen sorjában mindent úgy csinálj, ahogy mondom. Meglásd, a jutalom nem marad el – szólott az Úr és máris el kezdte Tónit instrukciókkal ellátni.
– Első lépésként újra behegesztettem a budiban lévő vészkijáratot.
– Jesszusom, hogy jutok ki innen uram? – sápítozott Tóni, de az Úr erre is megadta a választ.
– A szemközti fal közepén van egy napot formáló relief. Azt kell háromszor balra, hétszer jobbra tekerned és kinyílik előtted a kijárathoz vezető lépcsősort rejtő ajtó. Ezen a lépcsősoron tudol közlekedni. A lépcsők a tyúkólba vezetnek a dimenziókapu mögé. Ha le akarsz jönni, ugyanúgy jársz el, mint az előbb csak most fordított sorrendben..
Amint kiérsz szépen sorjában meg fogod kapni az instrukciómat. Ha nem hibázol, akkor óriási hasznot fogsz hajtani az emberiségnek.
Ezennel kinevezlek bolygóenergia-mágusnak. Minden tudást és tehetséget a hipocampuszodba égetek, mint egy chipkártyát. Élj, de ne élj vissza a hatalommal, amit tálcán nyújtok át neked. – Szólott az Úr és elhallgatott az égi hangszóró.
Tóni még mindig káprázó szemekkel és citerázó lábakkal elkezdte körbejárni a termet. Egyenként rátalált a tizenkét lovon ülő, szoborrá merevedett hun harcosra. Aztán a frigyládához lépet és a fedelét megbillentve benézett a belsejébe. Szemei kiguvadtak a látványtól: ott feküdt a frigyládában a nagyságos Attila hun fejedelem és király, Isten ostora, mintha csak délutáni sziesztáját töltené éppen. Színarany kereveten, feje alatt bíbor párna, testén fekete bársony tunika, lábain szattyánbőr csizmák. Oldalán az Isten-kardja. Szédelegve hagyta el Tóni a termet, és kimászva a tyúklétraszerű lépcsőzeten máris a tyúkólban találta magát.
Miután megnyugtatta az öregeket, a lelkükre kötötte, hogy senkinek egy szót sem arról ami történt, mert még világ csúfjára a szájára venné őket a tanulatlan népség. Jobb inkább a hallgatás mély, sötét fátylába burkolózni.
Miután így megértették egymást Mariska néni nekiállt a tehénnek, Józsi bácsi beült a budira Népszabadságot olvasni, Tóni pedig hazakerekezett asszonykájához, aki jó sűrű bablevessel várta. A bőséges vacsora után megitta csigerét, lófingatóját, majd, mint aki jól végezte dolgát, szép komótosan nekiállt megkecselni asszonyát. Miután végzett vele, lefordult róla, és vad horkolásba kezdett. Álmában 424-es gőzmozdonynak képzelte magát és sípolt egy kicsit…

2.

A város Polgármesteri Hivatalában reggel óta állt a bál a Közgyűlés heti ülésszakán. Az ellenzék önmagából kifordulva rántotta le a lepleket egymásután a szoci városvezetés machinációiról. A szoci polgármestert a szívinfarktus kerülgette a vita közepette.
A fő téma a város gyalázatosan mélyre süllyedt, deficites költségvetésének újabb lefaragási kísérlete váltotta ki.
– A következő napirendi pont a távfűtés 25%-kal való emelésének megszavazása. A rendkívüli gázáremelések odáig fajultak, hogy amióta áttértünk a gázmotoros erőműre, azóta egyre emelkedik a távfűtés ára, s nem látom az alagút végét. – jegyezte meg szarkasztikusan a polgármester, homlokára tolva olvasószemüvegét és savószín szemeivel a közgyűlési tagok arcát kutatta. Lett is felbolydulás.
– Uraim, gondolják meg – lamentált az ellenzék vezére, Szakáll Lajos – így is 350 lakásban lekapcsolta a Távhő Művek a fűtést nemfizetés miatt! 160 lakás, árverezés előtt áll, hatszáz embert kell kilakoltatnunk közműfizetés elmaradása miatt. Kompenzálni kellene – nézett farkasszemet a jegyzővel. A jegyző szája rángatózni kezdett, amikor viszontválaszra emelkedett.
– Uraim, ahol nincs ott ne keress! Felhívom a mélyen tisztelt ellenzék figyelmét, hogy a Hivatal üres zsebébe ne kotorásszon, mert ott egy rakás, fizetési meghagyáson kívül mást nem talál, a város nyakig elvan adósodva.
– Zárjanak be újabb iskolákat, vonják össze a bölcsődéket, óvodákat! – adták a partvonalról az okos tanácsokat. A jegyző rezignáltan legyintett.
– Most zártunk be két újabb iskolát, hat bölcsődét… a lakosság hőbörög, a fejünket követeli.
– Nem kellett volna annyit lopni! – vágott közbe Keszegi, az előző ciklus polgármestere, most ellenzéki képviselő. A polgármester leintette.
– Te beszélsz Jenő, nem a te céged jutott szaré-hugyé két kiürített iskolához, aztán busás felárral túladtatok rajta!
– Ne személyeskedjenek az urak! – vetette közbe az alpolgármester, aki a bezárt intézmények őrző-védő kft-éjének a tulajdonosa. – Nem győzzük már az őrzést: öt iskola, négy óvoda, a Műv.ház, Könyvtár, rendelőintézet…
– Mi sem győzzük a védelmi-pénzt fizetni – szállt vele szembe szavaival egy Polgári-körös képviselő – Maholnap többe kerül a leves, mint a hús! Lassan annyit fizetünk ki az üres épületek őrzéséért, mint hajdan a fenntartásukra…
– Nincs igaza, mert megtakarítottunk ötszáz munkahelyet, ennyinek nem kell bért fizetnünk… – szólt bele a vitába az aljegyző
– És hatezerre növeltük a munkanélküliek számát… ami maradt a vámon elveszítjük a réven, ki kell fizetnünk munkanélküli támogatásként, végkielégítésként… – Odakinn vészjóslóan zajongott a tömeg.. Hatalmas transzparenseket emeltek a magasba: „Munkát, kenyeret, a polgármesternek kötelet”, „Lakhatási biztonságot”, „Töröljék el a fizető parkolást”, „Szüntessék meg a kommunális adót” stb. stb. …. Máglyát raktak a volt Lenin-szobor talapzatán, és a zászlórúdra fellógatták a polgármester szalmabábúját, majd alágyújtottak… harsogva követelték a testület, élén a polgármesterrel azonnali megjelenését a felséges nép színe előtt. A mínusz tíz fokos hideg ellenére felforrósodott a levegő. Lincshangulat uralkodott odakinn. Benn folyt a csepűrágás.
– Uraim, a várost elönti a szemét, a szenny, mocsok. Mindenütt hajléktalanok heverésznek hullámpapír almokon, a falakat ellepik a falfirkák. Már nem csak éjjel, nappal is rabolnak a nyílt utcán, öregasszonyok kezéből tépik ki pénzes táskájukat, leteperték, megerőszakolták a minap a pénzes-postást, s elvették a kézbesítendő nyugdíjakat tőle… – sorolta az ellenzék vezérszónoka a rendőrparancsnoknak címezve a kérdésözönt. Pálinkás padlizsán-lila arcát felfújva, hangtalanul tátogott, mint a sült hal, majd kinyögte.
– A hatóság tehetetlen, a leépítések miatt elküldtük a járőrök felét, járőr-kocsik leállítva, benzinre nincs pénz. Szabad a rablás uraim! – hörögte és színpadiasan széttárta karjait.
A polgármester a pénzügyi irodavezetőre nézett kérdően.
– Posvány úr, hogy áll a büdzsé?
– Hát, az áll… azaz, sehogy se áll: üres a kassza. Négymilliárd forint a város sara, a hitelező bankunk befagyasztotta a folyószámlánkat. Már az e havi fizetéseket se tudjuk lehívni a hivatalnokaink részére.
– Uraim, ez a csőd – kiáltotta hevesen Kottafejű, számviteli vezető.
– Meg kellene vizsgálni, mit tudnánk még leépíteni! – hozakodott elő az egyik alpolgármester, de a titkárságvezető leintette.
– Ide figyelj Fecseghy! A közalkalmazottakat részben elküldtük, a másik fele felmondás alatt van, aki még megmaradt azt kénytelenek leszünk fagyszabadságra küldeni.
– Azért nézzük meg, lehet-e még karcsúsítani! – okvetetlenkedett a Polgármester.
– Polgármester Úr, a hivatalokban csak a fő- és alosztályvezetők maradtak, mindenkit elküldtünk a közalkalmazottak közül, csak a Munkaügyi Hivatal által fizetett, kölcsönkapott vak portás és az egy szem kacskakezű takarítónő maradt: ő a kézbesítő, a kávéfőző, a WC-s néni egyszemélyben. Nem tudunk tovább csökkenteni… – rítta el magát a Titkárságvezető, Mancika.
Közben kintről egyre hangosabb morajlás hallatszott, a tömeg egyre nőtt, a máglya lobogott a polgármester szalmacsutka bábuja alatt. Az alpolgármester kinyitotta résnyire az ablakot és kikémlelt. A tömegnek sem kellett több, megragadták és kiráncigálták, már cipelték is a máglyára. Rúgkapálva visított, mint a újévi malac.
– Emberek, ne tegyék ezt, mindent megígérek: most folynak a tárgyalások, szerzünk pénzt, már útban a Nemzeti bankból a pénzszállító autó, lesz munka, mindenki jelentkezzen a Köztisztasági Hivatalnál. A kirúgott köztisztviselők, pedagógusok, óvónők kapnak elsőre egy-egy hólapátot… lesz munka, lesz pénz!
– Nincs is hó, te állat! – üvöltötte a felheccelt tömeg, és alágyújtottak. A lángok már a valagát perzselték, amikor hírnök jő, és bebocsátást kér az épületbe. A félkezű, vak portás átveszi a névjegykártyát, és lóhalálában viszi a közgyűlési terembe.
3.

Tónink éppen délutáni sziesztáját töltve, félálomban heverészik gödrös díványán, amikor megszólal a rézcsillár. Úr jelentkezik. Tóni felugrik, magára kapja a vasutas-köpenyt, a vízhatlan csuklyát, és ingakoloncát meglóbálva, a csillár alá állva, máris jelentkezik.
– Te vagy az Mindenható Atyám?
– Igen, én vagyok!
– Mi a parancs?
– Az a feladat, hogy meg kell mentened a várost!
– De uram, miért pont én?
– Mert erre az embert-próbáló feladatra te vagy a legalkalmasabb…
– Mi a teendőm?
– Lekerekezel a Mucsi tanyára, bemégy a tyúkólba, s a rejtekajtón leballagsz az aranyterembe. Oda lesz készítve két vulkánfíber bőrönd. Egyenként 3-3 milliárd forint lesz belepakolva készpénzben. Megfogod a bőröndöket és meg sem állsz a Városházáig. Felmégy a Közgyűlési terembe, és átadod a Polgármesternek a bőröndöket.
– Nem kell mondanom semmit?
– De igen. Átadod nekik a névjegykártyádat, amin ez áll: Lord Tonyo off Csiger de genere Mucsa. És a következőket mondod. Elhoztam a vételárat. Megveszem a várostól a volt ruszki laktanyát a tizenkét kaszárnya-épülettel, hangárokkal, műhelyekkel, a parancsnoki épülettel, kazánházzal, konyhával, műhelyépületekkel együtt. A többit menetközben megkapod. Így cselekedjél – szólott az Úr és megszakadt az összeköttetés. Tóni magára kanyarította vasutas vattakabátját, usánkáját, halinacsizmáját, és drótszamarára pattanva lekerekezett a Mucsi tanyára.
A tanácsteremben állt a bál. Egy zabszemet sem lehetett volna a képviselők seggelyukába rakni. Mindenki lapult várva, hogy a tömeg betörve a kapukat, beront, és máglyára kerülnek, mint a jegyző.
– Uraim, van még egyáltalán valami, amit pénzzé tehetnénk? – kérdezte a Polgármester riadtan, remegő torkával, apró savószín disznó szemeivel hunyorogva.
– Te is tudod dokikám, hogy már mindent elprivatizáltunk egymás közt. A három templomot tudnánk még felkínálni eladásra és a Városházát.
– Ez katasztrofális, itt a vég – hörögte a Polgármester kifordult szemekkel a Pénzügyi Iroda vezetőjéhez fordulva. Az csak makogni tudott a meghatottságtól.
– Főpolgármester Úr! Drága dokikám, a legjobb, ha lehúzzuk magunkat a WC-én. – suttogta a fülbe.
Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó és a vak kacskakezű portás névjegykártyát szorongatva a másik ép kezében az elnöki asztalhoz lépett.
– Na, mi van Pemete, lássuk, mit hozott! – szólt rá bávatagon a segédjegyző és elvette tőle a névjegykártyát. Elhűlve olvasta: „Lord Tonyo off Csiger de genere Mucsa szakértő specialista, tét-idő szenzonátor, Holdfénykapitány, vírusvadász, jövőkutató és probléma-megoldó időmágus…”
Egy pillanatra mindenkiben megállt az ütő. Hirtelenjében felfüggesztették az acsarkodást, egymás vádolását és bénultan emésztették a hallottakat. A Polgármester tért először magához.
– Mire vár Imre bácsi! Vezesse be az urat!
– Már itt is vagyok Uraim! – óvakodott be Tóni, kezében cipelve a két hatalmas bőröndöt és az asztalra tette őket a Polgármester orra elé.
– Uraim, ebben a két bőröndben hatmilliárd forint van. Megveszem a várostól a tizenöt éve eladhatatlan, pusztuló laktanya-komplexumot, a hozzá tartozó háromszáz hektár földdel együtt az alapítványom számára. Kérem elkészíteni az okmányokat, hivassák ide a Földhivatal vezetőjét és menten jegyezzék be az ingatlant az Elízium Alapítvány nevére. A többit bízzák rám!
Azonnal hivatták a Földhivatal vezetőjét, kiadták neki a parancsot az átírásra, és amíg az okmány elkészültére várakoztak, feszült figyelemmel tapadtak szemeikkel a megmentőre. Várták, mit mond az ügy kapcsán. Tóni kezében tartva usánkáját, kigombolva pufajkáját, a pulpitusra lépett, és emígyen szólt a honatyákhoz.
– Uraim, tudomást szerezvén a város nyomorúságáról, a következő ajánlattal jövök Önökhöz alapítványom nevében.
Válasszanak ki 600 lakásnak tulajdonost. A tulajdonosok a hajléktalanok, a kilakoltatás alatt lévő családokból kerüljenek ki.
A hadra-fogható férfiakkal és nőkkel mesteremberek vezetésével kicsinosítjuk a volt ruszki laktanya kaszárnya-épületeit. Háromszobás lakásokat alakítunk ki összkomforttal. Megépítünk egy közösségi házat, iskola, könyvtár, kultúrház, Internet-helységgel együtt. Építünk egy közkonyhát. Saját fűtést, villamosenergia-ellátást biztosítunk. Amikor elkészülünk, beköltözhetnek a családok – mondta, és hatásszünetet tartott.
A hallgatóság megdöbbenve emésztette a rájuk szakadó égi adományt, de jó magyar szokás szerint máris elindult a kételkedés.
– És, mi lesz a sorsuk a továbbiakban? Ki ad nekik munkát? Ha nem fognak dolgozni, újra lezüllenek, felégetik a parkettát, lopnak, rabolnak…
– Biztosíthatom önöket, erre nem lesz szükség. Az alapítványhoz tartozó földeken bolgárkertészetet hozunk létre, és a hipermarketeknek fogunk beszállítani zöldségféléket. A hangárokat kézműves műhelyekké alakítjuk, ott is lehet dolgozni. Az értelmesebb és életerős férfiakból csendőrséget szervezünk, akikkel éjjel-nappal járőrözünk a városban. Kiírtjuk az írmagját is a tolvajoknak, rablóknak, falfirkászoknak. Egy év múlva Európa fővárosa leszünk: benevezünk a versenybe, és garantálom, megnyerjük az Európa Kulturális Fővárosa címet.
Egy pillanatra néma csend követte a bejelentést, majd hatalmas ovációban tört ki a közgyűlés és egyenként kézcsókra járultak megmentőjük elé. Közben megérkezett az okirat, Tóni aláírta, a közjegyző hitelesítette, majd kinyitva az ablakot, a jegyző felolvasta a jó hírt az alpolgármester lincselésével foglalkozó tömegnek. A bejelentést frenetikus éljenzés fogadta. A jegyzőt kikapták az ablakból, a polgármestert lecingálták a seggit nyaldosó máglyáról és a levegőbe dobálták őket. A kultúros elérkezettnek látván a pillanatot, bekapcsolta az orkán hangszórókat és máris felharsant a vad, mámorító zene. Előkerültek a kocsmárosok, lacipecsenyések, sült a frissen vágott ökör, folyt a lófingató, a csiger, a csapravert ser, és a nép összekapaszkodva járta a guggolóst, a tápéi darudöbögőst és a csa-csa-csát…
A Polgármesteri Hivatalt kivilágították, és rögtönzött tűzijátékot rendeztek. Hogy a tűzoltók se maradjanak ki a buliból, az egyik rakétával felgyújtották a közeli tyúkfarmot… úgy repkedtek az égő csirkék, mint megannyi világító szentjánosbogárka.
Tóni pedig hóna alá csapva az okmányokat, fejébe húzta usánkáját és hazatolta a biciklit panelkuckójába, hogy elfogyassza a hű neje által frissen főzött paprikáskrumplit. Miután éhét, szomját elverte nekiállt asszonykájának és jól megkecselte. Aztán lefordult róla és mély, kómaszerű álomba merülve beleharsogta a kék levegőégbe: „legjobb dolog a világon a felebaráti szeretet…”
4.
Hála a Mindenható Atyának Elizium szép fejlődésnek indult. Az összetoborzott hatszáz család nagy lelkesedéssel állt neki lakóhelyeik tatarozásának, kialakításának, csinosításának. Tóni felügyelete alatt beüzemelték a frigyládát és rákapcsolták az áramot az elsőre felépített fűtőerőműre. November végére már fűtés volt minden lakásban Karácsonyra átadták a teljesen felújított lakásokat, iskolákat, Művelődési Házat, postát, stb. A beköltözést több TV és rádió-társaság is hírül adta. Óriási szenzációként hatott ez a karitatív cselekedet. Na, de az ünneplésből nem élünk meg. A főtéren felállított mindenki karácsonyfájának körül táncolásával csak elkezdődött egy szebb, új világ, de ezzel a külső környezet nem változott meg.
Bár boldogság szigetként megvolt mindenkinek a lakhatása, komfortja, munkahelye, művelődési lehetősége, azért kétségtelen, hogy a város és a kistérség árgus szemekkel figyelte a történéseket. És ne felejtsük el Tóni ígéretét: meg fogja tisztítani a várost.
Január elején el is kezdődött a munka. Felállították Elizium férfi és ifjú lakóiból a csend- és rend kommandót. Ezek járőr kocsival, kéz és lábbilinccsel nuncsakuval, sokkolóval járták a várost éjjel és nappal. Hamarosan vége szakadt a falfirkáknak. Akiket az esti homályban vagy az éj leple alatt falfirkáláson kaptak, azt bevágták a járőr-kocsiba, és másnap már táblával a nyakukban seperték az utca szemetét és festették újra a falfirkált falakat. Aztán szépen sorra kerültek a hangoskodók, éjjeli diszkó-patkány kukaborogatók, kertrongálók és zajongók. Őket is begyűjtötték és másnap már nyakukba akasztott, a bűnüket ismertető táblával, seperték az utcákat. Egy hónap alatt olyan tiszták lettek az utcák, hogy enni lehetett volna az aszfaltról, mint terített asztalról. A zseb és táskaszaggatók sem kerülték el sorsukat. A rabló, besurranó, markecoló népséget egyenesen a rendőrségi fogdába szállították és a rendőrök kezelésére, bízták őket. Azt hiszem, megemlegették a magyarok istenét, és úgy ríttak, mint a taknyos gyerekek, amikor sarokba állítják, vagy kukoricára térdepeltetik őket. Mire eljött a farsangok ideje a várost Tóni kommandója megtisztította a söpredéktől.
Ekkor újabb szakaszába lépett az alapítvány élete. A Mindenható Atya kiadta a parancsot Tóninak, hogy készítsenek elő elegendő művért Balambérral tizenhárom ember feltámasztására.
Már február elejére elkészült a friss vér. Tóniék lemásztak az aranyterembe, és várták az Úr bejelentését.
– Halló, te vagy az Mindenható Atyám? – kérdezte Tóni, mire az Úr így válaszolt.
– Én vagyok szerelmetes fiam, Holdfény kapitányom. A feladatod a következő. Balambérral karöltve először leemelitek a művelet idejére, áramtalanított frigyláda tetejét. Attila tetemébe bekötitek a művért. Miután felélesztettétek a trónusához, vezetitek, és sorra felélesztitek a tizenkét alvezért.
Így is történt minden, ahogy azt az Úr eltervezte. Tóniék időre elkészültek a friss művérrel és egy ampát betöltöttek Attilába. A hun királynak ettől kipirosodott az orcája, nagyot nyújtózott, megropogtatta csontjait és hatalmas robajjal, süvöltve szállt ki testének porhüvelyéből a bennszorult levegő. Megindult a bélműködés. Felült, és rámeredve a két ügyködőre, elbődült: vért! Tóni ijedtében felkapta a bekevert friss művérrel teli ampát és a kezébe adta. A nagy király egy-hajtásra kiitta az egy ampa művért, megtörölte két oldalt lecsüngő hatalmas bajszát és ismételten elbődült:
– Hé, szolgák, a lovamat!
Lett is nagy kapkodás. Töltötték a nagy fekete lóba a művért és hamarosan életet leheltek abba is. A király felpattant lovára, megtáncoltatta, és Isten kardjával a négy égtáj felé vágott Szikrázott a levegő a suhintás nyomán. Míg ő lovát táncoltatta, addig Tóniék sorra feltámasztották mind a tizenkét alvezért. Amint így szépen együtt voltak a lecsukott frigyláda tetején az opálgömbből megszólalt Úr hangja.
– Attila fiam! Isten ostora! Új megbízatásom van a számodra és embereid számára. Készüljetek fel a feladatra.
– Mit kell csinálni uram? Irtsuk ki a keresztényeket? Romboljuk le Rómát, a fél világot? Szólj, és akcióba lépünk! – mennydörögte Attila, de az Úr mérsékletre intette.
– Az előtted álló Csiger Tóni az én földi helytartóm. Általa kapod a parancsokat. Egy-egy feladat elvégzése után visszatértek ide a sírkamrátokba, s kómába esve várjátok az újabb parancsokat. Addig tart ez az állapot, amíg meg nem tisztítottátok isten országát a léhűtő, ország-rontó síberektől. Utána rászabadítalak benneteket a világra. Elsőbbre Magyarországon kell rendet csinálnotok, ez lesz a vizsgamunkátok! Megértettük egymást!
– Meg, meg! – mennydörögték a zord harcosok, és Tóni előtt leborulva hótaposóját csókolgatva várták, hogy egyenként a fejükre téve talpát, szolgaságot fogadhassanak isten kurátorának.
Miután Tóni megtartotta az eligazítást, egy csettintéssel újra kómába ejtette Attilát és hunjait, várva a következő akcióra.
Nem kellett soká várnia. Rohamosan fogyott Elizium pénztartaléka. A bővített újratermeléssel nem tudták ellátni az igényeket. Odáig rendben is volt a dolog, hogy frigyládára kapcsolterőművel ingyen energiaellátást és fűtést biztosítottak a kolóniának. Viszont a belterjesség, az önerőre való támaszkodás nem kecsegtetett semmi jóval. Mivel a közrend fenntartói köztisztasági szerepet is felvállaltak a várostól, az vitte a pénzt. Így újabb pénzforrás után kellett nézni. Tóninak remek ötlete támadt, amit nyomban meg is beszélt az Úrral: megsarcolja a város gazdag embereit.
5.
A város patinás a Herélt Kakashoz címzett éttermében javában állt a farsangi bál. A város krémje, az elit, a hirtelen megtollasodott újgazdagok, kétesebbnél kétesebb egzisztenciák és sleppjük tartották évi, rendes összeröffenésüket. Ilyenkor álruhában, álarcot öltve jobbnál jobb jelmezekben kápráztatták el egymást. Folyt a móka és kacagás, amikor kinyílt a bálterem ajtaja és fekete lován aranyvértben, maga Attila lépkedett be az őt kísérő12 fekete vértet viselő lovas-bandérium élén. A mulatozókban a döbbenettől megállt az ütő. Először arra gondoltak, hogy a főrendező, Sumák úr kölcsönözte őket valamelyik színháztól., de amikor megsuhogtatták bikacsökeiket és Attila elbődítette magát, kezdtek berezelni a tisztes urak és hölgyek. A beállt néma csendben Tóni lépett az emelvényre, kezében egy jegyzettömböt tartva.
– Hölgyeim és Uraim! Eljött a bál fénypontja, elérkezett az adakozás ideje. A város bajban van. Kimerültek a jótékonysági alapanyagi erői. Kérem, hogy minden potentát adakozzék Elizium javára jövedelme 10%-áig – szavalta és egyenként az asztalhoz szólította a kényszeradakozókat. Akik vonakodtak odajárulni, azokat bikacsökkel bírták jobb belátásra Attila hun martalócai. Kikerekedett szemekkel írták alá az előre, részükre kirótt sarcot, azaz felajánlást. Jobb a békesség – gondolták -, és senki sem ellenkezett.
Miután megtörtént az adományozás, Tóni további jó szórakozást, és egy csettintésére vele együtt a lovasok, úgy tűntek el, mint a kámfor.
A fura farsangi mulatságnak híre ment. Az egész város a kísértetként gazdagokat zsaroló lovasokat emlegette.
– Feltámadt Attila! Rend lesz itt nemsokára, meglátjátok! – hirdette a jónép egymás között tekintetüket a városháza felé vetve. Mert úgy látszik hiába volt a múltkori hat milliárdos vérátömlesztés a város kasszájába, a pénz semmire se volt elég. Szőrén-szálán eltűnt és a büdzsé megint üresen tátongott. Már a szennyvíztisztító üzemeltetésére sem volt keret, és félő volt, hogy a várost elönti a fekália. A Köztisztasági Hivatal is sztrájkkal fenyeget, merthogy már a szemétszállító kukásautók benzinjére sem volt pénz. Összeült hát újra a válságstáb a Városháza nagy Tanácstermébe.
A tanácsteremben forró a hangulat. A képviselők egymásra mutogatnak. Azon vitatkoznak, ki lopott többet a laktanyáért kapott pénzből.
– Uraim, most ne egymást szívassuk! Üres a büdzsé, nem tudjuk a várost üzemeltetni. Új pénzforrást kell keresni. Jegyző úr, mi a javaslata? – fordult a jegyzőhöz a polgármester.
– Két lehetőség van: a református vagy a katolikus templomot kell bérbe- esetleg eladnunk, hogy pénzhez jussunk…
– Azt nem lehet, jön a Húsvét, a nép meglincsel bennünket – vetette közbe a Miépes Tunyogi képviselő.
– Tunyogi úr ne aggódjék, marad még egy, hiszen most adtuk át az új templomot a belvárosban… Sok jó elfér kis helyen! – jegyezte meg Répa Mari, a szoci nőbizottság vezetője.
– Igaza van, adjuk ki az óvárosi templomot, úgyis mindenki ide szokott már az új templomba, nem kell az öregasszonyoknak buszozni… – vetették fel innen is onnan is.
– Egyetértünk, akkor szavazzuk meg az óvárosi templom eladását. Lenne egy vevő rá: Kaja Ibrahim venné meg és átalakítaná mecsetnek…
– De uraim, hun van itt ennyi muzulmán?
– Majd lesz! – intette le az okvetetlenkedőt az alpolgármester. – Beléptünk az EU-ba, kinyíltak a határok, meghirdetjük a mecsetet, aztán tódulnak a muzulmánok, hozzák a lét, kőtik a pénzt!
– Ez mind kevés uraim, hogyan lehetne még pénzt kisajtolni a lakosságból.
– Nekem van egy világmegváltó ötletem: vessük ki a kutyaszaradót. – törte meg a beállt néma csendet Sipos Jenő szoci képviselő.
– Igaz, igaz – vetették közbe a képviselők.
– Tele van a város kutyaszarral, nem elég, hogy lassan elborít bennünket a szemét, még akkor a kutyaszart is el kell viselnie a lakosságnak. Majd iratunk a bértollnokunkkal egy dörgedelmes cikket a Helyi Mocsárban a kutyások ellen, összeugrasszuk a népet, és simán lenyelik a békát. A kutyások fülüket, farkukat behúzva fizetnek, mint a katonatiszt…
– Hány kutyatulajdonos van a városban jegyző úr? – fordult polgármester a jegyzőhöz.
– Tizenkétezerhatszáz ebet tartunk nyilván polgármester úr.
– Szavazzuk meg, hogy egy pottyantás után mennyi legyen a büntetés.
– Javaslom, kezdő lépésként ötezer forint legyen a tarifa… az annyi, mint napi ezer rajtakapás esetén ötmilla!
– És, ha nem fizetnek, ha inkább bedugják parafa-dugókkal az ebek seggit, és otthon bilire ültetik őket, erre nem gondoltak?
– Uraim, uraim! Várjuk ki a végét! Már megint ez a magyaros pesszimizmus! – intette a vehemens képviselőket rendre a polgármester. – Inkább szavazzuk meg a javaslatot.
– A javaslat tizenkilenc igennel és öt nemmel megszavazva – jelentette be a jegyző.
– Ez még édes kevés uraim, találjanak ki még valamit.
– Mit, hát van már kommunális, kutyaszaradó, mi lehetne még?
– Vezessük be a kémény-adót! Meg a kapuadót – hallatszott innen is onnan is, amikor kinyílt a bejárati ajtó és belovagolt fekete paripáján Attila 12 kísérőjével a közgyűlési terembe. A képviselőkbe megállt az ütő. Még felocsúdni sem volt idő, amikor megjelent Tóni, egy ívet tartva kezei között.
– Na, uraim! Most mindenki, aki úgy érzi, hogy hozzájárulnivalója van a költségvetéshez, fáradjon ide és szépen írja alá a nevét a számára kirótt összeg mellé….
– Ez zsarolás, tiltakozom! – kiáltotta a város egyik potentátja, a dúsgazdag olajszőkítő képviselő. De alighogy végigmondta averzióját, máris a nyaka köré tekeredett az egyik hun vitéz bikacsöke, és nyakánál fogva vonszolta a pulpitusra.
– Itt írd alá barom! – mennydörögte és belenyomta az orrát a papírba.
Attila vészjóslóan nézett körül és megszólalt.
– Rablók gyülekezete, síboló bitangok! Eltapsoltátok az Eliziumért kapott hatmilliárdot, most majd kamatostól visszavesszük tőletek. És, ha van olyan, akinek ez nem tetszik, az álljon ki velem egy birokra! – mennydörögte, és felgyűrte hatalmas karizmain a bőring ujját…
Senki nem mert vele kiállni, inkább aláírták az önkéntes adományról szóló okiratot. Tóni szépen aktatáskájába tette az iratot és átballagott vele a bankba. Kisvártatva két bőrönd pénzzel tért vissza. A bőröndöket az asztalra helyezte.
Itt van uraim a múltkor önöknek átadott hatmilliárd a kamataival együtt. Köszönjük Önöknek a nép nevében ezt a bőkezű adományt. Holnap bértollnokokkal megjelentetjük a Helyi Mocsárban, had örvendjen a nép, hogy milyen bőkezű vezetői vannak. Így aztán zokszó nélkül lenyelik a békát kutyaszar ügyben… Így kerek a világ uraim. – mondta Tóni és egy csettintésére eltűntek a szellemlovasok, csak a bálványként bámuló, szoborrá merevedett, savanyú pofát vágó képviselők és a tőlük visszavett pénz maradt a tanácsteremben. A jegyző bekönyvelte az adománypénzt, és berekesztette a közgyűlést.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!
2006-04-28 13:34:40
Olvasd el az egészet az elejétől! Eldobod az agyadat! Üdv:Bogi.
2006-04-28 12:59:58
Jau!
2006-04-26 06:02:41
lacikám! Örülök,hogy beléptél közénk. Itt sokkal jobb és szabadabb a szellem mint ahonnan jöttél.Várjuk a friss alkotásaidat. Bogi.
2006-04-25 19:32:28
Kedves Gyula!

Először is köszönöm, hogy a figyelmembe ajánlottad a honlapot. Másodszor gratulálok az írásodhoz. Most is hoztad a tőled megszokott magas színvonat. Jót röhögtem, a képtelenebbnél képtelenebb szituációkon. Vagy nem is olyan képtelen? Megyek, leolvasom a második részt is.

Üdv. Laci