Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Bogumil
Alkotások száma: 553
Regisztrált: 2005-12-27
Belépett: 2008-08-01
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (150)
-Egyéb prózai alkotások (224)
-Elbeszélések (119)
-Versek (24)
-Úti kalandok (34)
Feltöltve: 2006-04-17 09:00:04
Megtekintve: 615
Dimenziókapu - 2
4.

A mindig fess, snaiding miniszterelnök magába roskadva gubbasztott hatalmas íróasztala mögött. Mögötte álltak hű lakájai a kancellária, a belügy és a pénzügyminiszterek.
Úgy néztek a biztonsági emberek által előállított ügyefogyott, kezében vasutas-sapkáját szorongató emberkére, mint a messiásra. Rögtön bársonyszéket toltak alája, díner asztalkákat gurítottak be, megrakva nassolnivalókkal, lófingatóval, csigerrel és egy egész sültkappannal. A szolgák partedlit kanyarítottak Tóni nyakába, és máris szervírozták neki a finom falatokat. Tóni azonnal nekilátott a királyi ebéd elfogyasztásának. Mikor végzett, kockás zsebkendőjébe megtörölte zsírtól csöpögő lila ajkait, majd biztatóan rámosolygott a stábra.
– Hívtak, hát jöttem! Azaz, hogy hoztak… mit kíván a magyar nemzet?
– Ó, drága jótevőnk, templomos lovagunk, nagy jó urunk, nagy a baj! – kezdte felvezetni mondandóját a miniszterelnök.
– No, ki vele, legyünk túl rajta – bíztatta Tóni, az meg felbátorodva sorolta:
– Csiger lovag úr, folyik a Máért ülése, úgy szöktünk ki a teremből, hogy Önnel találkozhassunk: nagy a baj! Nem tudunk megegyezni a kettős állampolgárság ügyében. Az ellenzék köti az ebet a karókoz, hogy népszavazás döntse el minden magyarok országa legyünk-e, vagy maradjunk meg magunknak. A szűkebb kabinet nem látja ennek az anyagi alapjait megalapozottnak. Ha, mi a keblünkre ölelünk ötmillió elcsángált honfitársunkat, akkor vége a gazdaságunknak: leül az államháztartás, üres a kassza.
– Nagy csoda – szólalt meg Tóni a lehúzott lófingatót nyeldekelve. – Nem kell lacafacázni, jöjjön, ami jön, meg kell adni nekik az állampolgárságot!
– És honnan vegyük a pénzt az SZTK-ra, segélyeikre, honnan teremtsünk nekik munkalehetőségeket, építsünk lakásokat?
– De uraim – jegyezte meg szarkasztikusan Tóni, – olyan biztos, hogy ezek az idegenbe szakadt állampolgáraink mind vissza akarnak települni az óhazába?
– Szinte százszázalékosan – jegyezte meg a pénzügyminiszter rezignáltan.
– Az lenne a legjobb, ha maradnának ott ahol vannak, adnának nekik egy kamu állampolgárságot, befognánk a szájukat és minden maradna a régiben – jegyezte meg a miniszterelnök, – de ezt így nem lehet kimondani, mert az ellenzék azonnal megbuktat bennünket.
– Hát akkor bukjanak meg, és hadd kínlódjanak azok tovább… egyék meg, amit kifőztek! – tért ki a válasz elől Tóni, de a miniszterek nem hagyták annyiban. Ütötték a vasat, amíg meleg.
– Ezt a dicsőséget nem érik meg! Akkor inkább megadjuk nekik a kettős állampolgárságot, ha beledöglünk is! De a kormányrudat nem adjuk ki a kezünkből – kiáltotta hevesen a miniszterelnök, majd Tóninak szegezve a kérdést, így folytatta.
– Drága lovagunk! Csak magára számíthatunk! Húzzon ki minket ebből a kátyúból! Kinevezzük tárgyaló-biztosnak a Máért értekezletre a kormány részéről. Miniszteri státuszban teljhatalommal felruházva, csak vigye el a balhét helyettünk. Maga olyan agyafúrt ember, hogy biztosan megtalálja a megoldást! – könyörgött térden állva a miniszterelnök
Tóninak felocsúdni sem volt ideje, máris egy elegáns lakosztállyal egybekötött dolgozószobában találta magát.. Két lakáj meleg fürdővel várta, lesikálta, megborotválta és vadonatúj szmokingba öltöztette. Úgy nézett ki, mint egy kidekorált pingvin. Másnap már ő elnökölt a véget nem érő szócséplésekkel tarkított értekezleten.
Közben gyorsan peregtek az események
Amerikai kormányküldöttség kért bebocsátást egyrészről. Míg másrészről orosz kormányküldöttség kopogtatott a miniszterelnök ajtaján.
Mindkét küldöttség Bin Laden kiadatását követelte tőle.
A miniszterelnök eperohamot kapott, és görcsbe fetrengve lerágta a szőnyegrojtokat. Nem elég ez a Maért értekezlet, most meg itt van ez az újabb veszedele!
A kancellária miniszter találta meg a megoldást: azonnali hatállyal kineveztette Tónit tábornokká. Ráhúzták a vörös lampasztos tábornoki gúnyát, feltűzték neki a Mária valagrendet az összes szarcsimbókokkal és sorba elé bocsátották a tárgyaló feleket.
Elsőbbre az amerikaiakkal tárgyalt. Az amerikai tábornok a szövetségesi hűségre apellálva kérte, hogy azonnal adják ki Amerikának Bin Ladent. Tóni így válaszolt neki:
– Én megértem Önöket, nem gördítünk akadályt kérésük elé: az Önöké az a lator, tessék, vigyék!
– Megpróbáltuk, de nem megy, valami átkozott helyen van eldugva, és nem férünk hozzá…
– És gondolják, hogy én segíthetek?
– Bízunk benne.
– A segítségnek ára van. Beszéljünk nyíltan. Önöknek pénzük van, nekünk Bin Ladenünk. Csináljunk egy barter-ügyletet.
– Mi az ára?
– Az ára csak annyi, hogy Önök visszaszolgáltatják a 45-ben elrabolt aranyvonatot, mind a hatvanvagonnyi kincsével együtt.
– Csak ennyi?
– Csak ennyi uraim, ha itt a szállítmány, akkor csere. Na, áll az alku? – kérdezte Tóni és egymás tenyerébe csaptak. Egy nagy pohár lófingatóval, majd kísérőként fél literes korsó csigerrel pecsételték meg az ügyletet.
Az amerikaiak egy nap haladékot kértek, s ígérték másnapra itt lesz a szállítmány. Alighogy elmentek az amerikaiak, az orosz küldöttség jelent meg alázatosan hajlongva.
– No, tovariskáim, mi a helyzet? – kérdezte tőlük Tóni.
– Nagyságos uram, csak maga segíthet rajtunk – mondta a tábornok.
– Putyin elnök a lelkünkre kötötte, hogy bármi áron is szerezzük vissza Bin Ladent.
– Minek maguknak Bin Laden?
– Nekünk nem kell, de a déli határvidéken nagy a baj. Amennyiben az amerikaiak kivonulnak Afganisztánból, felborul az egyensúly. Így sem igen tudjuk kezelni a kaukázusi népek ellenállását. Egymás után le akarják rázni a rabigát. Követelőznek, önállóak akarnak lenni.
– Hát engedjék el őket.
– Nem olyan könnyű ez uram – vetette ellen az orosz tábornok. – Ma a kisujjunkat kérik, holnap az egész karunkat. Ha Afganisztán felszabadul, akkor kártyavárként omlik össze az Oroszország és az iszlám közé font védőháló. Az iszlám elsöpör bennünket.
– Mi az óhajuk?
– Adja vissza nekünk Bin Ladent! Mindenre hajlandóak vagyunk.
– Rendben van uraim. Holnapra legyen itt mind a kétszáz vagon a második világháborúban elrabolt műkincs, és egyéb érték, amit a lakosságtól elrekviráltak hadizsákmányként. Na, áll az alku uraim? – kérdezte Tóni és habozás nélkül egymás tenyerébe csaptak. Megünneplendő az egyezséget az oroszok által ajándékul hozott ötliteres Gorbacsov vodka kétdecis poharakkal való nyakalásához fogtak. A végén ellágyulva az italtól, annak jótékony hatásának is betudva, egymással páros csókot váltva eljárták a guggolóst, a tápéi darudöbögőst és már az asztal alatt hemperegve énekelték a bunkócskát.
A kimerítő tárgyalás után Tóninak megágyaztak a szolgák és lefektették.
Másnap hatalmas vizes-borogatással a fején elnökölt a Máért értekezletén. Mivel állóképessége a minimumra csökkent, így hamar berekesztette az ülést.
– Uraim, a kormány nevében aláírom a kettős állampolgárság egyezményét. Megteremtettük a pénzügyi alapokat, így minden akadály elhárult immár. Van kérdés? Nincs? Akkor írjuk alá! – mondta, és az okmány aláírása után lakosztályába vonult.

5.

Gyors egymásutánban követték egymást az események. Minden szem kis hazánkra figyelt. A világ nagy TV társaságai egyenes adásban közvetítették az eseményeket. Már csak a két nagyhatalommal történt barter-ügylet technikai lebonyolításán volt a sor.
Szoros katonai felügyelet mellett pöfögtek a magyarok elrabolt kincseit szállító szerelvények kelet és nyugat felől a Magyar Nemzeti Bank feneketlen gyomrú kincstára felé, hogy visszakerüljenek méltó helyükre.
Váratlanul újabb probléma merült fel. Az országgyűlés már hónapok óta huzakodott a siralmasan szűk börtönkapacitás bővítésének problémamegoldásán. A kormánypártok, mivel az államkassza üressége miatt képtelenek voltak új börtönök építésére, szerették volna gebinbe kiadni hat új nagykapacitású börtön építését és üzemeltetését. A néppártiak a kereszténydemokratákkal együtt inkább a megelőzés nemes volta mellett agitáltak és börtönök helyett minél több templomot és a bűnözők átnevelésére kommunaszerű kolostorok építését szerették volna elérni. Ezekben az illem- és erkölcsjavító intézményekben a megtévedt sikkasztó, rabló, fosztogató, síboló és házasságtörő egyedeket lelki maszturbációnak vetették volna alá. A kormányfőnek főtt a feje, mit tegyen pénz nélkül.
Ebben a nagy dilemmában jól jött a Bin Laden szindróma megoldásaként beígért kincstárfeltöltés, de ez még édeskevés volt ahhoz a hatalmas erkölcsi mocsárhoz, amit nem lehetett csak úgy hirtelen jóvátételi aranyakkal feltölteni. Összehívta hát a négy-párti értekezletet. Hajnal óta üléseztek, de nem mentek semmire. Ekkor hivatta fő tárgyalónak Csiger Tónit. Tóni felöltötte ünneplő-ruháját és megjelent az ülésen.
Így fordult hozzá a miniszterelnök.
– Drága jótevőnk, gyapjas-rendű keresztes lovagunk, Lenin-rendes pilótánk, baj van!
– Miben segíthetek önöknek – fordult a tanácstalan tanácskozók felé Tóni szerényen elmosolyodva. Ez a lefegyverző mosoly volt a fő fegyvere. Még a felbőszült vadkant is megszelídítette vele.
– Nem tudunk megegyezni a kétszázezerre duzzadt és egyre növekvő számú bűnelkövetők elhelyezéséről. Nincs pénz az őrzésükre, nincs hely az elhelyezésükre, nem bírunk ennyi léhűtőt etetni. – vezette fel a kérést a kancellária miniszter. A Kereszténydemokrata Párt elnöke kiegészítette.
– A nép egyharmada tengődik, a küszöböt rágja. Egymillió cigány segélyekből issza részegre magát a kocsmákban. Nem elég a cigányokat eltartani, még akkor a bűnözőkre is milliárdokat költsünk. Nem egyezünk bele új börtönök építésébe.
– Akkor mi legyen?
– Mondtam már: adják vissza az egyháznak kolostorait és földjeit. Létesítünk átnevelő táborokat és munkával, lelki masszázzsal átneveljük őket, hogy újra hasznos tagjai legyenek a társadalomnak.
– És ki fogja őrizni őket, hogy meg ne szökjenek? Pénzbe kerül ám ez is! – okvetetlenkedett a Szabaddemokraták vezetője.
– Napi ötszöri étkezés, lelki-masszázs, egy kis testmozgással felérő hasznos tevékenység olyan megtartó erő a kinti világ elborzasztó nyomorúságával szembe, hogy nem kell a szökéstől félni.
– Inkább attól félek én – aggodalmaskodott a belügyminiszter, – hogy ha elmegy a híre ezeknek az Eliziumoknak, a hozzátartozók, nők, gyerekek, rokonok csőstől tódulnak a kolostorokba… nincs pénze a rendőrségnek az objektumok őrzésére.
– De uraim, hát az állam emeljen az életszínvonalon, hogy a kinti világ, vonzóbb legyen, mint a börtönök konszolidált világa… Mi lesz, ha a csőcselék, a plebsz milliói a börtönökbe, átnevelő-táborokba menekülnek a civil élet elől?
– Éppen ez az uraim – okoskodott a miniszterelnök – ha munka nincs, pénz nincs, fosztogatni sem érdemes, mert már a felsőbb rétegek, önök, mi, ti, ők, akik közeljutottunk a konchoz, mindent elraboltunk a néptől, akkor hamarosan ránk, a gazdagokra kerül a sor. Egymásközt vagyunk, nyílt lapokkal játszok. Mivel a népet nem lehet karanténba zárni, egyelőre költségcsökkentésül meg kell a börtönöket szüntetni, és az így felszabaduló összegeket karitatív célra fordítani. Valamit vissza kell csurgatni, csepegtetni a plebsznek, mert nagy baj lesz.
– De, kinek a zsebéből vegyük el? – néztek egymásra cinkos tekintettel
– Áldozni kell uraim, áldozni… – mondta szemükbe az igazságot a pénzügyminiszter. Lett erre nagy felhördülés. A helyzetet Tóni mentette meg. Így szólt a felbőszült honatyákhoz.
– Uraim, korszakalkotó ötletem van.
– Halljuk, halljuk! – kiáltották izgatottan innen is onnan is.
– Isteni szikra pattant ki a fejemből, megvan a végső megoldás! – A kancellár közbevágott – A gyorsírók ezt a kifejezést ne írják le a jegyzőkönyvbe! Ez gyanúsan hasonlít az Endlőzung-hez! Ez már egyszer megbukott. Hitlernek ez lett a veszte.
– Jó, akkor helyesbítek. Nevezzük el Csiger-tervnek, ez senkinek a fülit nem sérti, és legalább a nevemet megörökítik a történelemnek.
– Rendben van – adták áldásukat a tervre és feszülten várták a felvezetést.
– Szóval, uraim hamarosan beérkeznek az elrabolt kincsekkel megpakolt szerelvények. Kirakodnak a Nemzeti Bank pincéjében és a Rákos-rendezői pályaudvaron, összeállítunk egy irányvonatot. Ezzel körbejárjuk az ország összes börtönét, bevagonírozzuk a bűnözőket, az őrökkel együtt és meg sem állunk velük a Mucsi tanyáig. Ott rákapcsoljuk Bin Ládent és terroristáit és visszaküldjük őket Afganisztánba. Ezzel teljesítjük az oroszoknak tett ígéretünket. Helyreáll az egyensúly Oroszország déli határain.
– És Amerika, mit szól ehhez Amerika?
– Nagydolog. Visszaadták az általuk elrabolt kincseinket, és kvittek vagyunk. Bin Ladent eltávolítottuk és kész.
– De, drága báró úr, kedves jótevőnk – könyörögtek a honatyák, – mi lesz velünk, ha Amerika megharagszik?
– Mi lenne, ha haragszik, majd megbékél – vetette oda nekik foghegyről Tóni, de azok csak ríttak.
– És, ha befagyasszák a bankbetéteinket?
– Ja, kérem ebül szerzett pénz ebül vész el – mondta Tóni és berekesztette az ülést.
6.
Szép is lenne, ha minden gördülékenyen, simán menne végbe. A hármas barter-ügylet sem jött össze zökkenőmentesen. Izraelt kihagyták a számításból. Odáig rendben is volt, hogy a magyar területen csapdába esett Bin Láden kiadatásáért versengő oroszokkal és amerikaiakkal megkötötték a barter-ügyletet. A visszaszerzett, hajdanán elrabolt kincsekkel megtöltötték a kincstárat, viszont egyre nem számítottak: a szidók érdekképviseleti szervei szimatot fogtak, és a Moszadot ráállították az ügyre.
Mert miről is van szó? A zsidóknak haláli pontos listájuk van az elgázosított zsidók vagyonáról. Ezeket a vagyonokat nagyrészt a magyar hatóságok zárolták a Nemzeti Bank széfjeiben, másrészt kiosztották az akkori rendszer vazallusai között. Na már most, amikor bejöttek az oroszok, a felszabadítást ők megszabadításnak értelmezték a „davaj csaszi!” elvet alkalmazva az elorzott, a nép által elrekvirált és a hatóságok által kiosztott vagyont visszaszerezték mind egy szálig, és elszállították Moszkvába. Mi is történt? Tolvaj lopott tolvajtól. A zsidók most úgy okoskodtak, hogy kiszabadítják (azaz elfogják) Bin Ládent és ütőkártyaként játsszák ki a magyarok ellen. Megzsarolják az államot, hogy csak úgy adják nekik vissza Bin Ládent, ha a zsidó vagyont Izraelnek, mint jogos örökösnek kiszolgáltatják.
Tehát, míg a honatyák kezüket dörzsölve dáridózgatással ütötték el az időt, addig a Moszad dolgozott. Tóni újra reaktiválta magát, beállt a trén mozdonyvezetői állásába és elkezdte begyűjteni az ország összes börtönének lakóját, őrevel, parancsnokaival együtt. Hazánk egén azonban sötét felhők gyülekeztek.
A Mucsi tanyán a megszokott vágányban döcögött az élet. Mariska néni a Riska csöcsit húzogatva nekiállt a fejésnek, Józsi bácsi éppen a budin ült a Népszabadságot olvasva, amikor hirtelen motorzúgás hallatszott és egy helikopter ereszkedett le a rétre. Símaszkos katonák rohanták meg a tanyát és körbekerítették. Még egy légy sem tudott volna élve kirepülni onnan. Azonnal kiráncigálták Józsi bácsit a budiról és a kecskelábú asztal lábához kötözve vallatni kezdték. Mariska nénit pedig a félig fejt dézsa tejjel az eperfához kötözték.
– Na, Józsi bácsi, mit is rejtegetnek maguk itten? – kérdezte kifogástalan magyarsággal a vallató tiszt. Az dadogva, a rémülettől el-elakadó szavakkal válaszolt.
– Mit, hogy mit-e… hát semmit. Amink volt azt előbb elvitték az oroszok, aztán ami maradt azt bevittük a TSZ-be, most meg itt ez a roggyant tanya, meg egy tehénke, a Riska… ha erre gondoltak?
– Nem erre, tudod te azt nagyon is jól! – kapott egy csárdás pofont a dühbejövő vallatótól.
– Na, ki vele vén pipamocsok, hol a repülőgép, mert mi mindent tudunk ám. Kár itten tagadni.
– A repülőgép… ja, azt a régi háborús roncsot keresik, amit a németek itt hagytak negyvenötben… – hazudta a betanult szöveget amire Tóni betanította, de nem hittek neki.
– Mit habrlatyolsz te itt össze-vissza? Miféle németekről beszélsz itt nekünk, na add csak elő az istállóajtó kulcsát, mielőtt berobbantanánk az ajtót!
– Azt nem adhatom, mert szocialista megőrzésre átvettem, és csak a Csiger Tóninak adhatom oda, különben nagy baj lesz! – nyögte, de nem hatotta meg a vallatókat.
– Hozzatok egy tölcsért, meg egy veder vizet! – parancsolta a főnök, és máris töltötték Józsi bácsiba a sósvizet. Amikor már akkorára dagadt a hasa, mint a luftballon, felkötötték gúzsba az eperfaágra, és a talpát kezdték el ütni mogyorófa vesszővel. Na, ettől sugárban kiadta a belé tunkolt vizet az istállókulccsal együtt, amit még a budiban lenyelt, hogy ne kerüljön idegen kézbe.
A parancsnok kinyitotta a roggyant, szúette istállóajtót és tágra nyílt szemekkel konstatálta, hogy az istállóban benn áll egy Fokker típusú amerikai repülőgép. Körülötte a bennrekedt magyar és nemzetközi kommandósok sürögtek, forogtak, és a gép parancsnoki hídján a zajra megjelenik maga Bin Láden és megkérdi, mit akarnak az urak.
Ettől felbátorodva belép a parancsnok az ajtón, pár lépést tesz a gépig és Bin Láden vállára helyezi kezét.
– Le van tartóztatva! Mostantól a Moszad foglya. Bármit mond felhasználható Ön ellen. Joga van ügyvédet kérni rádiótelefonon – mondta és sarkon fordult, hogy eligazítsa a vallatással elfoglalt kommandósokat. Ekkor borzasztó felismerés hasított agyába: nem tudta átlépni a küszöböt! Csapdába esett. Kintrekedt társai lázas tanácskozásba kezdtek és arra a felismerésre jutottak, hogy csellel kell élni. Beküldték Mariska nénit a fél vödör tejjel, majd kihívták. A vénasszony térült, fordult és már kinn is volt.
Isteni szikra pattant ki agyukból, levetkőztetik Mariska nénit és Józsi bácsit, és az ő ruhájukban küldik be két emberüket, hátha az ajtóba rejtett fotocellás kamera nem ismeri fel a cserét és ki tudják hozni a parancsnokot. Így is történt a dolog. Pillanatok alatt megszabadították őket ruháiktól és beöltözve benyomultak az istállóba. Mondani sem kell ők is fogságba estek.
A kinnrekedtek most már a tökeit facsarták Józsi bácsinak, hogy kivegyék belőle a jelszót, amivel ki-be tudnak közlekedni az istállóba. De ez csak azt hajtogatta:
– A Riska, a Riska – hörögte kifordult szemekkel és elvesztette az eszméletét.
Ebből arra következtettek, hogy a rejtély kulcsa a tehénben van. Látván, hogy Mariska néni tejjel ment be és ki is tudott jönni, nekiültek továbbfejni a Riskát. A veder csak nem akart telni, mert egyenként rugdosta fel őket vedresről, székestől az eperfára a Riska. Ettől aztán begerjedve az egyik előrántotta Uzzi kabaréját és leterítette az egyetlen szabotőr jószágot.
– Mit tegyünk parancsnok úr? – kérdezte kívülről a bennrekedt parancsnokot. Az meg csak óbégatott kifelé.
– Vadbarmok, lecsukatlak benneteket, ha kiszabadulok!
Nyúzzátok meg a dögöt, azt bújjatok a bőribe, mint a trójaiak a falóba. Toljátok be, aztán bemászok és kintről a farkára kötött cukorspárgával, húzzatok ki! Vadbarmok!
Így is történt. A csel bevált. Betolták a kibelezett jószágot, és a parancsnok bemászott a hasába. Kintről elkezdték a farkánál fogva kihúzni. És csodák csodája a kapu simán átengedte a tehenet, a tehénbe bújt parancsnokot és bennrekedt embereit. Kijutva kissé fellélegzett a parancsnok és máris az akción törte a fejét. Gyorsan eligazítást tartott.
– Idefigyeljetek, az a négy ember, aki már benn volt, visszamegy. Rabságba ejti, megkötözik Bin Ladent. Mi betoljuk a tehenet, ti betuszkoljátok Bin Ladent, aztán kihúzzuk és be a helikopterbe, meg sem állunk Izraelig.
Így tanakodtak, várván az esti szürkület beálltát. Addig pedig nyársra húzták a tehén tetemét és ropogós marhasülttel verték el éhüket.
7.
Közben viharos gyorsasággal peregtek az események. Tóni három nap alatt végigjárta az összes fegyintézetet, és hatszáz marhavagonból álló szerelvényével Pestnek tartott. A rákos-rendezői pályaudvaron álló kormányvonatot felfűtötték, megtöltötték a konyhát és a büfét élelmiszerrel, italokkal. Összeszedték a személyzetet és készen várták a honatyákat, az orosz és amerikai küldöttséget. Mikor mind együtt voltak, begördült Tóni a rabszállító szerelvénnyel. A miniszterelnök elébe ment, forró kézfogással üdvözölte, tolmácsolta neki a magyar nép örök háláját és megadta a jelet az indulásra. Tóni felpattant mozdonyára, sípolt egyet és elindult a szerelvény a Mucsi tanya felé. Az unalmas úton, a kormányvonaton barátkozással egybekötött kormányebéden tárgyaltak a küldöttségekkel és előre aláírták a Bin Ládent átadási okmányokat.
Eközben a Mucsi tanyán, a nyárson piruló tehén köré gyűlt Moszad ügynökök nyakalták a pincében talált lófingatót és csigert. Igencsak rózsás hangulatba kerültek, amikorra megsült a jószág. Hatalmas szeleteket kanyarítva belőle, falatozni kezdtek. Ebbe a békés falatozásba hirtelen mozdonysíp hangja és két mozdonyszem vakító sugara hasított bele. A kommandósoknak leesett az álla. Nem sok idő maradt nekik, gyorsan bemásztak a tehén, bőribe és betaszigálták magukat az istállóba. Kijönni már nem maradt idejük.
A vonatot Tóni holtvágányra állította, majd az istállót repülőstől, Bin Ladenestől, kommandóstól egy kupacban a szerelvény után kötötte. Beugrott a mozdonyba és elindult a dimenzió kapu felé.
Igenám, csakhogy közben valamikor már egyszer át lett állítva a pokolba-vivő útra a vágány.
A tyúkól helyett a budiba robogott be az egész szerelvény, hogy a kettes dimenzió kapun át egyenesen a Pokol tornácán kössenek ki!
Lett nagy óbégatás és fogak csikorgatása, szakálltépés, és kaftánszaggatás, amikor megállt a szerelvény a tábor kapuja előtt és ott díszelgett a felirat: „Arbeit macht frei.”
A szállítmányt egyenesen Lucifer fogadta. Mellette segédei, Hitler, Sztálin, Churchil és Rooswelt elnökök. Így szólt hozzájuk.
– Uraim, ideje befejezniük a félbehagyott munkát. Neveljék át az urakat, hogy szorgos és dolgos polgáraivá váljanak a világnak!
Ezzel a tábor kapuja becsukódott a szerelvény mögött és elnyelte őket a pokol tisztító tüze.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!