Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Bogumil
Alkotások száma: 553
Regisztrált: 2005-12-27
Belépett: 2008-08-01
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (150)
-Egyéb prózai alkotások (224)
-Elbeszélések (119)
-Versek (24)
-Úti kalandok (34)
Feltöltve: 2006-02-10 10:35:37
Megtekintve: 790
Mexicó-1
Mexicó City

Amikor kis csoportunkkal elindultam Mexikó múltjának vallatására, nem gondoltam, hogy ennyire mély bepillantást fogok nyerni a titkok titkába. Mindenesetre a tapasztalás megrázó és döbbenetes volt.
A történet már az Archeológiai Múzeumban elkezdődött. Elkezdtük szépen, sorjában, ahogy illik: megnéztük a prehistorikus korszak, azaz az őstörténet vallatását. Majd átmentünk az Olmékok termeibe. A hatalmas kőkolosszusok, vicsorgó fogú alakok, maszkok és reliefek döbbenetes benyomást keltettek. Egy-egy alkotás előtt földbegyökerezett a lábunk. Már itt megjelent a kígyó, mint motívum és kultikus totemállat beépítése a mindennapok életébe.
A toltékoknál és a zapotékoknál fokozódott ez a hatás. Itt már a kígyó tollakat kap és megjelenik Kukulkán, mint Tollaskigyó Isten és Főpap egy személyben.
Végül átléptünk a mayák termébe. A kerámiák lenyűgöző szépsége, a falfestmények és sztélék tökéletes harmóniája, a megfejthetetlen feliratok koszorúi, mind-mind egyenként egy kis csoda! És egyszer csak ott álltunk egy hatalmas jaguárt ábrázoló kőedény előtt, melynek a hátába üreget vájtak.
– Ez az edény szolgált a kitépett emberi szívek tárolóedényéül – mondta természetes hangsúllyal, szenvtelen arccal Pedró, örökifjú, 66 éves macho vezetőnk.
– Dehát, hogy lehetséges ilyen borzalom, amikor annyi gyönyörűséget alkottak ezek a mayák? Miért ez a sok vér, áldozat? Mire jó ez? – záporoztak a kérdések szegény Pedró fejére. Ő ravaszkásan elmosolyodott, majd egyáltalán nem zavartatva a keresztkérdésektől, így folytatta. – a mayáknál az éltető nap tiszteletére felajánlott emberélet mindennapos volt. Aki felajánlotta szívét a Napnak, az, miután kitépte a főpap a szívét, Istenné vált és csillaggá változott.
– És mi lett a testtel? – vetettük közbe.
– a testét egyszerűen lelökték a piramis másik, a közönség által nem látható oldalára épített csúszdán, bele a Halottak Útja elnevezésű mély árokba. Az ásatások során tízezer számra találták meg a tetemek csontvázait.
– Borzasztó ez! – zúgtuk kórusban, majd tovább lépdelve kiléptünk a szabadba. Ránk is fért a friss levegő ennyi borzalom után. A meglepetések ezután még csak folytatódtak. Szembe találtuk magunkat Pacal király (isten-főpap) sírboltjával. A sírbolt csodálatos faragásokkal, feliratokkal volt borítva. A megtisztított és restaurált fehér mészkő, vakítóan csillogott a rázúduló napfényben. Miután körbejárva az építményt kigyönyörködtük magunkat, beléptünk a sírboltba vezető ajtón. A sírbolt teljesen épen maradt szenzációs falfestményekkel volt díszítve. Az egyik táblakép azt ábrázolta, amikor Kim Pacalnak (a Nap Pajzsa) anyja felajánlja a trónt. A másik festmény már a trónuson ábrázolja, amint Kígyóisten (Quetzalcoalt) fejére helyezi a tollaskígyóval ékesített koronát. Aztán középen látható, a mintegy két méteres óriás, az isten király teljes ornátusában.
Lejjebb menve az alsó szintre, döbbenetes látványban volt részünk. Üvegfal mögött szépen megvilágítva, szemünk elé tárult Pacal hatalmas szarkofágja, felemelve a tíz tonnás, csodálatos jelenetekkel és feliratokkal telivésett kőlapja. A szarkofág belsejében ott feküdt az isten király, a Nap Pajzsa. Testét zománcozott, kígyópikkelyeket ábrázoló bőr-ruházat fedte. Arcát jáde maszk borította. A látványtól földbe gyökerezett a lábunk.
Elhagyva a sírboltot Pedró megnyugtatott bennünket, hogy Palenquében majd be fogjuk járni Pacal egész piramisát, sőt palánkkal körülvett városának impozánsabb darabjaival is megismerkedhetünk.
Ezután következett az utolsó terem. Itt annyi borzalommal találkoztunk, mint az eddig látottak összessége. Vagy még talán többel is.
Az aztékok vérengző népe, magát mexicáknak nevezte. A mexica szó asztékul annyit jelent, mint fehér út népe. Azt tartották magukról, hogy a nagy fehér útról (Tejút) jöttek a csillagok közül. Ők már két istennek is áldoztak. Egyrészről Esőistennek (Chach Thlalok) másrészről pedig Jaguár Istennek. Na már most ez a két vérszomjas isten mindig vért kívánt. Esőistennek a rítusok a száraz évszak végén folytak – könyörgés és mintegy kiengesztelésként – a szárazság, mint büntetés megszüntetése végett, míg a Nap kegyeiért a jaguár-maszkba öltözött főpap által kimetszett szívekkel áldoztak. Természetesen isten király főpapjukat Quetzalcoatlnak nevezték. Fejére hatalmas, fél méteres zöldeskék tollkorona került, mely a Quetzal madár egyetlen farktollának a koronába való beillesztésével készült. Körülbelül 365 tollból állhatott az eredeti pompás, igazgyöngyökkel és rubinokkal kirakott fejdísz. Nekünk a másolatával kellett megelégedjünk. Az igazi Bécsben van elhelyezve a kincstárban. Utoljára Montezuma viselte kivégzése előtt.
A spanyolok a mindenkori helytartó tróntermében őrizték ereklyeként. Aztán császárt kértek maguknak a mexicóiak az európai uralkodóházaktól, s pechjére Ferenc Jóska öccsét, Miksát küldte el nekik. Miksa hálából egy hajórakomány értékes kinccsel együtt hazaküldte bátyjának az eredeti tollkoronát is.
A szóbeszéd szerint ez lett a végzete. Bár sok jó reformot alkotott, a nép feldühödve ősi ereklyéi elhurcolásán, letaszította trónjáról, és felkoncolták.
Egy másik szóbeszéd is járja: Cserébe a tollkoronáért, és hogy mégse menjen üresjáratban vissza a hajó , Ferenc Jóska tizenkétezer magyar cigányt küldött Mexicónak. Így két legyet is ütött egy csapásra: megszabadult 12000 cigánytól és honorálta a kapott kincseket.
Ezek a cigányok azonban csak hegedülgettek, iszogattak, mulattak, meg kicsit lopogattak, raboltak, csavarogtak. Máig is furcsán néznek ránk, mikor megkérdik kik, és honnan valók vagyunk, akkor mi naivul büszkén rávágjuk, hogy hungarók... megdöbbenve merednek ránk: szőke cigány is létezik. Na ezek a betelepített cigányok adják a magvát a Marijashi zenekaroknak. Meg kell mondanom, hogy igen népszerűek ezek a zenekarok (cigányban-dák), nekünk is volt benne részünk. Igencsak nagy vehemenciával húzták a talpalávalót a testvéreknek.

Ismerkedés a múlttal

Két napot időztünk Mexicó City-ben. Ez az idő éppen csak arra volt elegendő, hogy megismerkedjünk a Nap és Hold piramisával, s a valóságban is konstatáljuk az Antropóligai Múzeumban látottakat.
A piramisoknál tett látogatás során szembesültünk a hatalmas tér keleti oldalán álló 62 méteres Hold és a nyugati oldalon helyet foglaló Nap piramisával. A teret körben sok-sok kisebb piramis és tribünszerű lépcsősor szegélyezi. A piramisok, ellentétben az egyiptomi piramisokkal, lépcsőzetesek, és nem holtaknak, hanem az élőknek készültek.
Bemenvén a piramisba, hatalmas, hűs, fehérre meszelt, a mennyezet résein átszűrődő nappali fénnyel megvilágított közösségi termekben és az alagsorban pedig lakócellákban élték mindennapjaikat. A katonák részére külön kaszárnyapiramisaik voltak, lőállásokkal és lőrésekkel, valamint ciszternákkal és közösségi helységekkel ellátva. A papoknak szintén külön piramisuk volt. Egy piramisban 1000-1200 ember élt. A piramisváros hatalmas négyszögletű terét szegélyezték a főtengelyen álló Nap és Hold piramisait összekötő kisebb piramisok. A piramisok között oszlopsorok álltak, melyeket gerendákkal fedtek be és pergolát alkottak.
A Nap piramisába belépve a reménytelenség érzése fogott el bennünket, s borzongás futkosott hátunkon. Úgy kell elképzelni a piramis belsejét, hogy a piramis csúcsára vezető 365 lépcsővel szemben 120 sorban végig tribün volt kiképezve a nézők számára.
Az attrakció mindig napnyugtakor vette kezdetét. Az előkészített fehér ruhába öltöztetett hét szüzet vagy hét ifjút egyenként egy pap felvezette a platóra. A platón állt a jaguár-edény a kitépett szíveknek, szembe vele a trónus, melyben az éppen uralkodó isten főpap tollaskígyó keverék foglalt helyet. Az előzőleg kábítószerrel lebegő állapotba kerülő szüzet az oltárra fektették. Fehér leplét levették róla, majd a másik oldalról odaérkező ifjat ugyancsak lemeztelenítették és összeengedték őket. A szűz életében először és utoljára szeretett, az ifjú ugyancsak. Miután a defloráció megtörtént és a hetedik mennyországban érezték magukat, a főpap felmutatta az őrjöngő és vadul ejakuláló, maszturbáló tömegnek a véresre színeződött fehér gyolcsot. A tömeg tombolni kezdett. Miután kielégítették önmagukat, a főpap egy obszidián kést adott az ifjú kezébe, mellyel az felhasította a szűz mellkasát, majd a sajátját is. Az oltárra rogyva, lelkét és szívét ajánlotta a Napnak. Ekkor újra melléjük lépett a főpap és benyúlva mellkasukba egymás után kitépte még dobogó szívüket.
A két szívet felmutatta az istenkirálynak, majd a népnek és miután kitombolták magukat, a Nap felé fordulva a Nap istenének ajánlotta a szíveket. Ezután bedobta a két szívet a kőedénybe.
A két, most már lényegtelenné vált, tetemet egyszerűen ledobták a csúszdán az alatta lévő jaguárok közé. Azok falánkan vetették rá magukat a tetemekre és az őrjöngő tömeg ujjongása, közben felfalták őket. Így ment ez minden este, amíg a hét nő és a hét férfi feláldozásra nem került.
Amennyiben kiderült, hogy a szűz és az ifjú már nem érintetlen, úgy szívük tisztátlanná, áldozatra méltatlanná vált, és élve dobták jaguár isten elé, a tömeg nem kis ujjongása és biztatása közben. A vérszomjas tömeg a küzdelemtől felajzva, sokszor egymásnak esve a Fradi-MTK meccset megszégyenítő randalírozásba fogott.
Pedró elmesélte, hogy ha egy isten király a halált érezte közeledni, akkor ünnepi díszbe öltözött. Összehívta a város népét a főtérre (kb. 10000 ember), és szertartás közben saját kezűleg levagdosta előbb a bal majd a jobb lábát, aztán a bal karját és végül a saját fejét. Ezt egy isten királynak méltósággal kellett végrehajtani, mert csak így kerülhetett vissza a Tejútra, és ott Esthajnal csillaggá változva, örökké ragyogva, kellett irányítani idelent maradt birodalmát. Ahhoz, hogy ezt végrehajthassák nagymérvű önhipnózissal és még nagyobb adag kábítószerrel kellett megtámogatnia az önbizalmát.
A tömeg döbbent csendben figyelte a jelenetet és pisszenés nélkül várta a ceremóniát végző új főpap kinyilatkozását. Az új főpap általában a király fia, vagy valamelyik hadvezére lett. Az új királyt abban a pillanatban hozták be hordszéken (trónuson), fején tollkoronával, amint az előző király csillaggá változott (kilehelte a lelkét).
Az új istenkirály jelt adott a labdajáték megkezdésére. A labdajátékot csak ünnepi alkalmakkor és csak arra érdemes papok játszhatták. A két csapatnak 7-7 tagja volt. Egyik a piros, a másik a kék. A játék menete a következő volt. Háromkilós tömörgumi labdával rohangásztak, és megpróbálták megkaparintva a labdát, a labdatér falán lévő karikán átdobni. Volt úgy,hogy csak a negyedik napon sikerült a labdát átdobni a karikán. Ez egyben a meccs,azaz a vérre menő játék végét is jelentette .
Közben természetesen nagy szünetek, evés, ivás és fogadások voltak. A tét óriási volt. Aki először dobta be a labdát, abban a jutalomban részesült, hogy ugyanúgy feldarabolhatta magát, mint az előbb meghalt király, és Vénusz csillaggá válva szintén a Tejútra kerülhetett.
– És mi lett a többiekkel? – faggattuk Pedrót kíváncsian.
– Ó, hát mi lett volna! Azokat természetesen a berohanó katonák feldarabolták, tetemeiket az éhesen vicsorgó jaguárok elé vetették. Ők is megkapták a legnagyobb kegyet: holtukban szolgálhatták elhalt királyukat.
Na, ilyen állapotokat talált Cortés 1519-ben, amikor Teotinhuacánba megérkezett. Tiszteletére összegyűlt a nép a főtéren. Fenn a Nap piramisán trónolt hatalmas tollkoronával a fején Montezuma. Cortés belovagolt a főtérre, s hatalmas fekete lován megállt a felfuvalkodott császárral szemben. , merően a szemébe nézett, amitől a császár zavarba jött. Ugyanis az volt a szokás, hogy senki nem nézhetett a császár szemeibe, mert az addig élt csak. Hogy zavarát palástolja Montezuma megszólalt: „Te is isten vagy!”
Cortést magamellé invitálta a trónra és megadta a jelet az áldozatok megkezdésére. Cortés elborzadva és hányingerrel küszködve nézte egy darabig a vérengzést, majd fehér zsebkendőjével intve, megadta a vértes lovasságnak a jelet: minden kijáratot lezárni. Miután parancsőr tisztje jelentette, hogy minden le van zárva, magához intette testőreit és Montazumára mutatva ennyit mondott: „Vigyétek!”
A mit sem sejtő Montezumát hordszékestől együtt felkapták és meg sem álltak vele egy hatalmas pincekamráig. Rázárták az ajtót. Ezután őrséget állítottak a piramis palota köré és a népet feloszlatták.
Másnap Cortés lemondásra szólította fel Montezumát. Az minden zokszó nélkül aláírta lemondását. Országát és népét a spanyol korona oltalma alá helyezte.
Szabadulásának árát Cortés abban szabta meg, ha tele hordják arannyal azt a kamrát ahová csukták. Három nap alatt megtelt a kamra, úgyhogy Montezumát kihozták belőle, hogy legyen még hely a további szállítmánynak, majd szép csendesen minden szemtanú nélkül egy kenderkötéllel megfojtották, és ledobták a piramis lépcsőin.
Így ért szomorú véget ennek a népnek a története. Ami ezután következik az a jelen. És a jelen már nem érdekes!

Úton a Yucatán félsziget felé

Kétnaposra tervezett Mexicó City-béli tartózkodásunk véget ért és elindultunk a Yucatán sziget olmék, zapoték, maya emlékeinek további felderítésére és a tévesen indiánoknak nevezett nép nagyszerű múltjának,a piramisvárosok romjaiban fennmaradt emlékeinek megtekintésére. Azt az elemző és rendszerező elme rögtön látja, hogy ezek a népek egy egymásra épülő kultúra motivációit hordozzák magukban, s alkotásaikban visszaköszönnek elődeik fő motívumai. Ennek legfőbb bizonyítéka a kígyó, mint főmotívum. Ha igaz, fogadjuk el azt az állítást, ami a hagyományokban fennmaradt (és miért ne lenne igaz), akkor a történet úgy szól, hogy Tollaskígyó a nagy fehér úton repülőszerkezetén jött a földre. Több gyönyörű lámabőrre festett ábrázolást vásároltam a piramisok tövében. Az egyiken Kukulkán sírboltjában lévő falfestményének másolata látható. Kukulkán, mit egy ufonauta egy hatalmas égi szekeret kormányozva lebeg az égben, s vészes sebességgel közeledik a földhöz. Döbbenetes a kép.
Na, most pár szót a nagy fehér útról. Ha a Tejútról van szó – s miért ne arról szólna –, akkor a Tejút felől közelítve a Föld felé, a Föld légkörének látványa egy tekergődző kígyót formáz. Ezt látta és nyilatkozta a sajtónak az első űrrepülő, Gagarin űrrepülése után.
Innen eredhet a kígyó motívum. Tehát az égből jött lény (ek), mint tollas (repülő) kígyó érkezett meg a földre. Amikor leérkeztek, ezek az égből pottyant lények itt már egy kezdetleges kultúrát folytató földműves népet, talál (hat) tak. Mivel egy magasabb kultúrából érkeztek és az utánuk jövő áttelepülők hozták technikájukat, fegyvereiket és hadseregüket, könnyen leigázták, és rabszolgáikká tették az itt talált népeket.
Saját nyelvüket, mint tolvajnyelvet használták, saját – máig megfejthetetlen – írásukat úgyszintén. A félszigeten található több ezer piramisvárosban megtelepedvén kialakították saját volt hazájukban dívó kultúrájukat, meghonosították és rákényszeríttették a helyi lakosokra magasabb rendű kultúrájuk morzsáit.
Szobraikkal, kultikus tárgyaikkal egy elrettentő istenség nevében, félelemben, s rettegésszerű alázatban tartották a népet. Ehhez, mint minden kultúrában híven segédkezett a papság. Lásd: Cortés a kereszténységgel váltotta ezt fel, Nincs új a nap alatt!
Szóval, ezekben, a városokban a helyi lakosoknál magasabb, fehérbőrű lények éltek. A környezetben lévő népek pedig eltartották őket. De meg merem kockáztatni, hogy termékcsere és kulturális egymásra hatás is kialakult.
Na már most: 3-400 évenkénti periódusokban újabb csoportok jöttek a kozmoszból, s felváltották a genetikailag visszafejlődő, a helyi lakossággal kulturálisan keveredő, eszmét és gént cserélő telepeseket. Mivel egyazon helyről jöttek, de az újabb generációk az úrbeli fejlődés magasabb fokán álltak, mint 3-400 évvel előbb ide érkezett és elkorcsosult elődeik. Így lehetséges az, hogy szakrális, művészi és egyéb motivációk alapjai azonosak, de más-más variációk vannak képekben, szobrokban és írásban is az olmék - zapoték - tolték - maya majd azték kultúrában.
Egyértelmű, hogy a telepesek igen magas (hí) technikával rendelkeztek. A megfigyelőtornyok vagy csillagvizsgálónak elnevezett létesítményeik nem mások voltak, mit az űrközpontok perifériái. Innen tartották a kapcsolatot a fentiekkel, s kapták a parancsokat.
Az, hogy egyesek önállósították magukat, s lassan lesüllyedtek a környező (földi) nép (rabszolgák) színvonalára, oda vezetett, hogy 1519-ben már annyira elvesztették a fentiekkel a kapcsolatot, hogy nem tudták fentről őket megvédeni.
A papok által a népbe táplált félelemkeltő kultusz és kultikus tárgyak már kevés és gyenge eszköznek bizonyultak a nép sakkban tartására.
Montezuma már lesüllyedt egy kéjenc isten utánzattá, űrbeli ősmodellje kreatúrájává vált, s törvényszerű volt bukása. Ugyanezt lehet elmondani Tiahunacu, vagy az Inka és kultúrája pusztulásáról is. /BOGUMIL teória/.
Így okoskodva indultam neki tízfős kis csapattal a fenséges romok kutatásának. Azt mindenesetre konstatáltam, hogy bár az uralkodó réteg, kultúra változott, a nép maradt. És ennek a dolgos, szorgalmas népnek mindegy volt, ki uralkodik rajta, ha azok élni hagyták, s csak robotra és adózásra kötelezték.
Sajnos a spanyolok térítési vakbuzgalmukban és profitéhségük csillapítása érdekében nagyrészt kipusztították a népet.
Másik kérdés: miért nem lehet megfejteni a jelírásukat? Hát, csupán csak azért nem, mert a nép nem beszélte ezt a kódolt nyelvet. És, ha a népből beemeltek maguk közé (a város falain belülre) valakit, arra vigyáztak, hogy soha többé ne érintkezhessen övéivel. Az írás a papok privilégiumává vált, s még a nemesek sem tudtak olvasni.
Ezért nem készült maya (rosetti kő), s amíg nem születik meg a jövő Champolionja, avagy nem súgnak a kozmoszból, a titok rejtély marad.


Maja romvárosok

Kukulkán palotájának felkeresésére indultunk egy közel 600 km útra Uxmal-ba, de félúton mintegy műszaki szünetet tartva, megálltunk megtekinteni Kobak-ban a Maszkok templomát. Ezután Kukulkán (Tollaskigyó) fiának Bökco Cyanz (Szép Maszk) palotáját tekintettük meg. Az ásatási terület csak részben látogatható, hiszen feltárás és rekonstrukció folyik. A bejáratnál természetesen lefejtek 3 dollárral, a videózás díjával, s egyben közölték a csoporttal, hogy mivel ásatási terület, sem, WC sem étterem nincs. Ez a későbbiekben meghatározó szerepet fog betölteni a történetben. Ugyanis amint a 38 fokon tűző napon elindultunk a Maszkok Temploma felé, kínzó hasgörcs kezdett el szorongatni. Úgy tört rám a szükség, mint égből a mennykőcsapás. Mit tehettem: berohantam a kutatóárkok, törmelékek bokrokkal benőtt takarásába és leguggolva igyekeztem könnyíteni magamon.
Amint elvégeztem a szükségemet és lopva körültekintettem, egyszer csak hangokat hallottam mögülem. Azt hívén, valami vadállat leselkedik rám, nadrágletolt helyzetben felálltam és kettőt léptem oldalt. Ekkor borzalmas dolog történt: belezuhantam egy gazzal benőtt gödörbe. A gödörbe cserepek, hulladékok közt megcsillant valami. Odanyúlok, s egy fehér, üvegszerű, sima tárgyat tapintok. Kikaparom a törmelék közül és nicsak, egy vicsorgó kristálykoponyát tartok a kezemben.
– Szűzmárja-uramisten! – sikítok fel a gyönyörtől, és tenyeremmel elkezdem letörölgetni róla a saras földet. Közben észrevéve eltűntemet, csoporttársaim keresésemre indultak.
– Bogi, hol vagy? Mi történt? – kiabálták mind közelebbről.
Margó, vehemens útitársnőnk, aki esernyővel közlekedve a közelembe sétált, s szintén megkönnyebbülésének keresett árnyas helyet (három napja hasmenésben szenvedett szegény pára), meghallotta vinnyogásomat.
– Erre, itt vagyok, beleestem egy gödörbe, húzzatok ki! – visítottam, miközben üres videós-táskámba gyömöszöltem a kristálykoponyát. – Majd megnézem a szobámban mi ez, mit kezdek vele! – morfondíroztam magamban. De nem sok időm maradt, mert megláttam a gödör szélén, esernyője alatt guggoló Margó fekete burzsinttal benőtt hatalmas alsótestét, amint éppen rám akarja üríteni tartalmát.
– Ne, Margó, várj, tartsd vissza, itt vagyok alattad – ordítottam kétségbe esve, de elkéstem. Mire kimondtam, már megkaptam nyakamba az égi áldást.
Margó ijedten kapta össze magát és lenézett a gödörbe.
– Szűzanyám, Bogi, te itt?! És hogy nézel ki?
– Úgy, mint akit leszartak. – dörmögtem. – na, húzzál már ki! – förmedtem rá, s kikecmeregtem fogságomtól. Szemrehányóan fröcsögtem felé – Te is megnézhetnéd, hogy hol könnyebbülsz meg!
– Istenem, minden áldás felülről jön – tárta szét karjait Margó, s elkezdte fejemet papír-zsebkendőkkel törölgetni. Pillanatok alatt körénk sereglettek társaink, s az asszonyok feláldozva ivóvizüket, lecsutakoltak. Mindenesetre a pólómat el kellett dobni, s venni helyette a kijáratnál egy Kukulkánt ábrázolót.
Na, e kis intermezzo után elindultunk újra a maszkok temploma felé. A templom előtti főtéren egy falloszt ábrázoló másfél méteres kőszobor volt található. Idegenvezetőnk kérdésére Pedró, tőle szokatlan nyíltsággal így válaszolt – Ez az Isten fasza! – mélyen megdöbbentünk. Egyrészt az őszinte válaszon, de a mayák nyíltságán is. Aztán amikor Palenquében egy egész oszlopsort láttunk ugyanebből, már megszokott higgadtsággal vettük tudomásul, hogy az „ezer fallosz csarnokában ” lépdelünk.
No, végre felaraszoltunk a rettentő hőségben a 140 lépcsőfokon az első szintre. Itt hófehérre meszelt helyiségeket és ülőfülkéket találtunk, melyekből penetráns pöceszag áradt.
– Akinek vizelnie kell, vagy egyéb dolga akad, itt elvégezheti – mondta idegenvezetőnk.
– Már késő – jegyeztem meg rezignáltan, s a falakat borító maszkokat videóztam. A maszkok körbe voltak írva maya írásjegyekkel, amit nem érthettünk.
– Talán a vezérkart ábrázolja – jegyeztem meg óvatosan.
– Lehetséges, minden lehetséges – mondta Pedró – Nézzük most meg a középső szinten lévő szentélyt!
Újabb 120 lépcső következett. A lábikrám kezdett begörcsölni, térdeim remegni, s ez meg is látszik a felvétel minőségén: remeg a kép. Azért érdemes volt a szentélybe felkapaszkodni, mert valószínűtlen szépségében tárult elénk az a jelenet, amint Kukulkán átadja fiának a koronát.
– Már csak 105 lépcső van hátra gyerekek és megláthatjuk Bökcö Cyanz (Szép Maszk) szobrát. Érdemes feljönni, mert fentről gyönyörű a panoráma – bíztatott bennünket Jolika, hű idegenvezetőnk.
És valóban érdemes volt megtenni az összesen 365 lépcsőt. Mind Szép Maszk ülő figurája, mind a panoráma gyönyörű volt.
– Figyeljék meg a szobrot: széken ül, és kezeit úgy tartja, ujjai úgy vannak begörbítve, mintha kormánykereket szorongatott volna. – mondta Pedró.
– Lehet, hogy fából vagy aranyból volt a kormánykerék és kilopták belőle a spanyolok – jegyeztük meg okoskodva.
– Lehet, minden lehetséges – komorodott el Pedró, majd ámulattal és élményekkel eltelve lassan lekászálódtunk a hatalmas rompiramisról.
Beülve a légkondicionált kisbuszba, a hűtőládában tárolt hűsítő nedűknek esve oltottuk mérhetetlen szomjúságunkat. Én pedig a videós táskát vallatva simogatni kezdtem szerzeményemet. Elővenni nem mertem, mert még Pedró leadatná velem. Így estére maradt a csoda.

Maja fővárosok

Este, megérkezvén Uxmalba, megszálltunk a romokhoz közeli kisvárosban, Meridában. Elfoglalván szállodai szobánkat, szokás szerint berohantam a fürdőszobába és 10 perc alatt lezuhanyoztam, megborotválkoztam. Máris átadtam a fürdőszobát szobatársamnak: Lacikának. Lacika hű útitársam, művészettörténész és régiségkereskedő. Igen művelt és járatos a szakmában. Úgy gondoltam, hogy nem mondom meg neki az igazat, hogy egy valódi kristálykoponyát találtam, hanem beadom neki, hogy egy utcai árusnál vettem 4 dollárért. Szokásos egy órás pancsikálása alatt gondosan megtisztítottam, kifényesítettem a koponyát, és az asztal közepére helyezve a koponya szemüregébe meredtem. Miután alfa állapotba jutottam, jöttek a víziók.
Megelevenedett előttem Kukulkán palotája, s teljes színpompában láttam a ma szürke romokat. Nyüzsgő életet, szép ruhába öltözött magas, hosszúfejű emberek tömegét láttam, mint egy hangyabojt, nyüzsögni. A látomástól a szobába lépő Lacika feddő hangja zökkentett vissza erre a mai világra.
– Bogi, már megint bekapcsolva hagytad a légkondit. Tudod, hogy nekem nem szabad a meleg fürdőből a hideg levegőbe kijönnöm, mert megcsap a hideg és bekómálok. – mondta dörgedelmesen, miközben megpillantotta az asztalon lévő koponyára meredő alakomat. – hé, már megint mi a fenét vettél? Lassan új bőröndöt kell venned, ha a negyvenkét póló meg az öt maszk mellé még ezt az izét is el akarod vinni! Na, lássuk csak, mivel bóvliztak be? – hajolt fölém, s homlokát ráncolva a koponyára meredt.
– hm. Szép darab. Ügyes öntés. Légbuborékok, sincsenek benne. Német tucatáru, megér vagy két dollárt.
– Négyért vettem – mondtam szégyenlősen.
– Sok! – szögezte le feddően – egy kiló üveg nem ér annyit! De hát te tudod Bugukám... cipeljed csak – mondta, és ezzel napirendre is tért a dolog felett.
Boldog voltam, hogy nem ismerte fel a koponya valódiságát. Így a vámnál nem lehet vele problémám, hiszen hiteles szakértés lesz bizsu mivoltára. Boldogan hajtottam álomra fejemet.
Másnap reggel már hajnalban elindultunk Uxmalba, hogy még tíz óra előtt elérjük Kukulkán büszke városát, ne kelljen a rekkenő hőségben támolyogni.
Így is történt. Kellemes időben értük el a hatalmas piramisváros bejáratát. A bejáratnál éttermek, mosdók és szuvenír árusok serege fogadott bennünket. Egy hideg sörrel megerősítve önbizalmamat, elindultam a csoporttal Uxmál felfedezésére.
Beérve a város főterére, egy árnyas fa alatt Pedró elmagyarázta, amit dióhéjban Kukulkánról tudni kell.
– Kukulkán a maya kultúra hajnalán uralkodott. Ő még birtokában volt az ősi tudásnak, s gyakorolta a mágiát. Úgy szól a monda, hogy egyenesen az égből jött a Tollaskígyó (Quet-zalcoatl) hátán (űrjármű). 85 éves koráig uralkodott, mivel a birodalom virágzása teljében volt, tehetséges fiának, Szép Maszknak, felépítette Kobak városát, és megosztotta vele birodalmát. A két várost 24 kilométeres fehér murvából készített út kötötte össze. Amikor egy évben kétszer a Nap és a Hold ünnepén találkoztak, akkor gyaloghordszéken vitték a szolgák őket és kíséretüket a másik városba. Kukulkán Uxmálban mindig a nap, míg Szép Maszk a Hold ünnepét tartotta Kobakban.
Kukulkán Vénusz csillaggá válása a nagypiramis falán van gyönyörű reliefben megörökítve. Látható, ahogy az első reliefen levágja bal, majd jobb lábát, a másodikon a bal karját, majd a harmadik reliefen a fia vágja le a fejét, mert már a gyengeségtől nem volt képes saját fejének lemetszésére. A negyedik reliefen már a Tejúton látható, amint Tollaskigyó hátán a kozmoszba távozik. Az ötödik képen pedig az, látható, hogy a csóvát (kígyó) húzó koronás Kukulkán átalakul Vénusz csillaggá...
Döbbenten hallgattuk a mesét, majd elindultunk, hogy saját szemünkkel győződjünk meg a dolgokról. A hetvenkét méter magas piramis átvizsgálása a szokott módon történt. Először felmentünk a középső szintre. Itt megcsodáltuk a gyönyörű jelenetekkel borított falakat, betekintettünk a takarosan helyrehozott és valószínűtlen színekkel kifestett falú közösségi helyiségekbe, termekbe. Aztán feljebb menve elértük a királyi lakosztályt. Itt már zárt belső udvar és a trónterem, a szentély, majd a király és családja lakrésze volt látható. Természetesen a trónterem aranyozását az idők folyamán lelopták, csak a helye maradt meg, de így is impozáns volt.
A királyi lakrész belső udvaráról kényelmes lépcsősor vezetett le egészen az első szintig. Itt volt a kancellária. Innen újabb lépcsősor vezetett a szuterénbe. A szuterén egy lőrésekkel bástyaszerűen kiképzett laktanyát tartalmazott. Láttuk a katonák lakóhelyeit és közösségi helységeit, a fegyverműhelyeket, ruha- és lábbeli készítő műhelyeket. És végül egy meredek lépcső vezetett le a pincébe. Itt volt egy hatalmas ciszterna, mely ma is jó minőségű, tiszta vízzel teli, és körben a tanulók termei. Minden tanteremben egy nagy kőasztal középen, és más semmi. Hiszen a berendezés fából lehetett, ami elkorhadt az idők folyamán.
– Gyerekek, én lemegyek oda kamerázni, várjatok meg, tíz perc múlva feljövök – mondtam, s lerázva a csoportot, lementem a tanterembe. Kitettem a kristálykoponyát az asztalra és belerévedve a szemüregébe, Alfába kerülve, egy kettős kilépéssel visszamentem az időbe.
– Kérlek szépen kristálykoponya, vigyél el oda, abba az időbe, amikor Kukulkán uralkodott – s pillanatok alatt eltűnt a jelen. A kilépés sikerült.
A teremben megelevenedett az élet. Az asztalnál egy hosszúra nyújtott fejű, sápadt, magas alak ült, fehér talárban. A falak mentén fiatal, tizenéves ifjak padokon, lábukat maguk alá húzva, szintén fehér tunikaszerű ruhákban.
A paptanár érthetően, színmagyar nyelven magyarázta a nebulóknak a Nap, a Hold és a csillagok pályájának rendszerét. A maya naptár alapelemei voltak a tantárgy témái. Mint tudjuk, 20 naposak a hónapok, és egy évben tizennyolc hónap van. Az év 365 napból áll.
A döbbenettől meghökkenten előléptem Bermuda gatyámban, fehér borneói pólómban, aminek a mellén egy jókora teknősbéka képe látszott, fejemen herélt svájcisapkámmal.
A tanárnak a döbbenettől úgyszintén leesett az álla.
– Ki vagy te idegen, aki megtiszteltél bennünket jelenléteddel?
– Én, a nagy Bogumil mester vagyok a jövőből, eljöttem hozzátok, hogy lássam testvéreim hogy éltek itt ezen a földrészen.
– Honnan tudsz te a mi titkos nyelvünkön Bogumil? – kérdezte ámultan.
– Én magyar vagyok. Ez a nyelv egyedüli a világon, csak én, és népem beszéli.
– Hiszen ti a mi folytatásunk vagytok, az elveszett maya törzs. Hogy kerültetek ti oda, a másik világba?
– Hosszan vándoroltunk testvéreim, míg hazát találtunk. Talán hallottatok Attiláról, a világ uráról?
– Igen, őróla hallottunk, hiszen pár száz évvel előttünk indult el hungli népével, a Hunokkal meghódítani a barbár Európát, tudunk rólatok. És ti, hogy kerültetek Európába, testvérem?
– Mi úgy, hogy Attila halála után széthullott a birodalma és fiai új államot alapítottak. Az én ősöm, akinek a reinkarnációja vagyok seregével felment a Tejútra (fehér út) és addig bolyongtak, míg új hazát találtak maguknak a Kárpát medencében.
– Isten, isten, – visított a pap és leborulva elém, a lábaim csókolta – visszajött: a fehér úton! Lejött hozzánk! Megjött Fehér Hold! Bogumil... az istennek tetsző férfi, Fehér Hold!
– Menjetek, jelentsétek a főpapnak, hogy itt van Bogumil! – ordított magából kikelve a főpap, és levetkőzve szurokkal bekenve magát, egy párnát felhasítva, fehér libatollakba hempergőzött meg. Úgy nézett ki, mint egy gatyás galamb. Így előkészülve vártuk a főpap üzenetét. S hírvivők jőnek aranyozott hordszékkel. Felemelnek, mint egy pelyhet és beletesznek a hordszékbe.
Meg sem álltunk a tér másik felén álló impozáns piramisig. Ez volt a főpap rezidenciája. A csupa zománc, csupa kerámiadíszítésű palota lenyűgözött. Felérve a főpap tróntermébe, leraktak a szent emberrel szembe. Az, nagy szemeket meresztett rám, majd a teknősbékára. Lábam elé borulva, lábaimat a fejére téve, alázatosan ismerte el isteni mivoltomat. Majd alázatosan hajlongva, lábaim elé kuporodva, nyelvöltögetéssel biztosított barátságáról.
– Mit parancsolsz, égből jött Úr? Parancsolj Fehér Hold, s én teljesítem minden parancsodat. Úr téged küldött hozzánk leváltani az öreg Kukulkánt..., akarod, hogy istent csináljunk belőle (öljük meg)?
– Nem, azt azért mégsem. Becsületesen kormányozta a birodalmamat, adjuk meg neki a csillaggá válás adományát. Holdtöltekor szeretném a népünnepélyt megrendezni. És ott akkor átvenném a hatalmat – mondtam parancsolón.
– Meglesz ó, nagyúr, te Holdnak Fehér Arca! Foglald el addig a számodra fenntartott aranykalitkát. Ez a piramis csakis a Hold piramisának belsejében épült és rád vár időtlen idők óta. Úgy készítettük el, ahogy szülőatyád a Nap előírta. Jöjj, vezetlek – mondta és előttem hajlongva vezetett a Hold piramisáig. Én természetesen a gyaloghintón ültem, s rabszolgák cipeltek.
Utunk a hatalmas, alakuló térhez hasonló, labdatéren át vezetett. Mindenütt csend. Sehol egy lélek. Hiszen az istent, amíg át nem vette birodalmát, emberi szem nem érintheti, mert azonnal meghal. Közben a nagy Kukulkán megdöbbenve és bizonyos megkönnyebbüléssel értesült a történtekről.
Amint megérkeztünk az aranykalitkába, rögtön a fürdőszobát kerestem, a toalettemet rendbe tenni. A fürdőszobában hideg- melegvíz folyt az arany zuhanyrózsából és aloe virággal illatosított habfürdőt készített két csodálatosan szép indián lányka.
Lesegítették gönceimet és a zuhany alá cipeltek, mint egy bénát. Lezuhanyoztak, majd a kerevetre fektetve illatos olajokkal kentek meg és testükkel végigmasszíroztak. Természetesen a fiatal női testek érintésétől bíborfurulyám megmerevedett, és vad szexuális vágy lobbant fel bennem: megkívántam a szüzeket.
Közben két ifjú hatalmas arany tálakon gyümölcsöket és fügebort hozott be az arany asztalkára. Szeretkezés előtt felhajtottam egy kupával, és a belekevert erős ajzószertől gerjedelmem hatalmasra nőtt. Ott, azon nyomban magamévá tettem egymás után a két szüzet, majd a két ifjat is. Elvégre egyenlőség van, vagy mi a csuda!
Így eltelvén, kimerülten aléltam el. Ők gyengéden felemeltek és az illatos habokba fektettek. Beindítottak valami szerkezetet és víz pezsegni kezdett. A kellemes pezsgőfürdő teljesen visszaadta erőmet. Ez után a rítus után hálókamrámba cipeltek és a hatalmas kereveten elfeküdtünk mind az öten. A fiatal, forró testek új élet-energiával töltöttek fel.
– Istenem, hol vagyok? Hiszen ez a hetedik mennyország – hebegtem, miközben mély álomba szenderedtem.
Álmomból Lacika hangja ébresztett fel.
– Bogukám, mi van veled, te itt szundibundizol, mi meg halálra keresünk.
– Szűzanyám! Mennyi ideig aludtam?
– Már húsz perce nem jöttél fel. Ezért jöttem érted. Mi a fene filmezni való van itt, ebben a sötét odúban?
– Ha én ezt a clubban elmesélem! Lacika, nem, azt nem mesélhetem még el, hogy mi történt velem, majd, egyszer: Manyána! – mondtam, és a kristálykoponyát belegyömöszölve a videó-táskába, elindultunk felfelé a többiek után.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!
2006-10-23 14:43:13
Ez volt a második mexicói utam. Az elsőt 1984 ben ezt pedig 1999-ben tettem meg. Vonz a kultikus,miszticizmusa.
2006-10-23 10:42:54
Jó kirándulás!