Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Lelkes Miklós
Alkotások száma: 1376
Regisztrált: 2011-09-25
Belépett: 2018-12-10
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Gyermekrovat (Mesék) (195)
-Egyéb prózai alkotások (425)
-Mese (203)
-Dalszövegek (1)
-Gyermekrovat (Versek) (14)
-Versek (535)
-Társalgó (3)
Feltöltve: 2018-07-17 08:35:49
Megtekintve: 43
Két Égtáj Királyfija
Villámkardos Mátyás királyfi volt, és időnként mondogatta:

A Nap felkel Keleten,
fény köntöst ölt, s Nyugaton
később várja szép sötét,
pihenésre alkalom.

Addig mennék Keletre,
míg meglátnám: a Kelet
a Napnak új ébredést
vajon mint is kelletget?

Addig mennék Nyugatra,
míg szívem, e nyugtalan,
meg nem látná: a Napnak
Nyugaton szép álma van?

A versikét nem a királyfi írta, hanem az udvari költő, Erdőnmezőn Kószáló Kékharangos Kelemen, aki azzal lopta be magát a királyné szívébe, hogy vitt neki egy csokor harangvirágot. Bár versikéjén mosolyogtak a királyi konyhán a lányok, de még a királyi agarak is megugatták, azért elért vele némi sikert: a királyné férje, a király, Kelement lovaggá ütötte, a verséért kis zacskó ezüstpénz ütötte a markát, de még kapott egy picike birtokot is, kis erdővel, tóval, faluval, amit Kelemen átnevezett Kékharangosra.

Kékharangos szép kis harangszavas falu volt, de a királyi főerdész, aki nem is volt lovag, Kelement, a költő háta mögött a „Harangvirágok Rémének” nevezte. Talán azért, mert sok harangvirágot szedett ezután is, csokorba kötötte, és máris vitte a királynénak?

A királyfi azt mondta királyi apjának, meg anyjának, szintén versben, de ezt már csak ő maga költötte, meg is látszott ez a versikén:

Dél felé én nem megyek,
hallom: ott nagy a meleg.
Észak felé sem megyek,
ott sok hó és jég lehet.
Megyek inkább Keletre..
Szép leányra lelek-e?
Megyek inkább Nyugatra..
Az szívem megnyugtatja!

A király, magában, azt gondolta: királyfi ne legyen költő, különösen versírói tehetség nélkül ne! A királyné viszont azt gondolta, és ajkáról is felröppentette:
- Ó, fiam, Te költőnek is olyan nagy vagy, akár csak kardos vitéznek! Ám minek mennél keletre, vagy nyugatra szép leányért, nyugtalan szívvel? Van itt elég szép leány, válaszd ki a Neked leginkább tetszőt, és nyugtattasd meg vele a szíved! Mire valók a lányok?

Ugye, Olvasóim, Önök tudják, hogy milyenek azok a mesebeli királyfiak?

Azok különcök!

Olykor egy királykisasszonyként viselkedő szépséges libapásztor leányka kell nekik, feleségnek, máskor meg egy libapásztorként viselkedő királykisasszony.. Van úgy, hogy még a békát is megcsókolják, és fel vannak háborodva, ha az nem változik át gyönyörű királykisasszonnyá, de még szépséges parasztkisasszonnyá sem!

Feltarisznyált Villámkardos Mátyás királyfi, füttyentett a főlovásznak, az füttyentett a lovásznak, a lovász füttyentett a Sárgarigónak, mert így hívták a királyfi szélvészsebes paripáját, mire a paripa nem jött elő, fütyült a füttyökre.
Markos Márton lóápoló viszont, mivel senki sem hallotta közel-távol, rászólt a süketet játszó négylábúra:
- Menj már, mert a végén én szorulok miattad, de akkor majd rád húzok egyet a bikacsökkel!

Meg is mutatta a lónak a bikacsököt. Ez használt, nem is kellett Mártonnak használnia.

Keletre indult a királyfi, mert a tyúk is a tojásból kel ki, sárga csibeként. A nap is nagy sárga, csak nem csipog.

Nagy volt a távolság Kelet és Nyugat között, de a királyfi rálovagolt az arany középútra. Azon talált egy erdőt, egy kis házikót, meg egy fekete macskát. A ház előtt egy anyóka üldögélt, aki százévesnek mondta magát.

Ez mindjárt gyanús lett a királyfinak, mert a hölgyek, legalábbis az udvari főszertartásmester szerint, inkább fiatalítani szokták magukat, mint öregbíteni. Az anyóka ugyanis tizennyolc év körülinek látszott, bár lehet, hogy már tizenkilenc volt, és a királyfi sokáig nézte. Volt is az anyókán néznivaló, mert olyan szép volt, hogy a napra lehetett nézni, de rája nem, mert a Nap nem kelt olyan kívánatos gondolatokat, de a napba bámulni is veszélyes, vakságot is okozhat. Persze, a szép leányokra nézés sem mindig veszélytelen.

Az anyóka, kedves hangon, ráförmedt:
- Mit állsz ott, mint a faszent? Nem vagy fából, ha mind felvágod azt a fát tűzifának, akkor jószívűségedért kapsz jutalmul egy csupor tejet.

A királyfi kikötötte a lovát egy fához, és vetett egy pillantást a felhalmozott fatönkökre. Hát egy csupor tejért nem kevés ellenértéket kért az anyóka, mert volt a ház mellett vagy tíz nagy tuskó, igaz, balta is a favágáshoz. Ám arra gondolt: talán mást is kap e különös anyókától, mint egy csupor tejet.

Nem csalatkozott. Kapott a favágás után egy másik feladatot is: ássa fel az anyóka konyhakertjét. Felásta.

Az anyóka elment tehenet fejni. Közben a királyfi azt mondta, csak úgy magának, tűnődően:
- Ez az anyóka százéves volna? Akkor vagy tündér, vagy boszorkány, vagy varázslónéne!

Meghallotta ezt a fekete macska, és hangosakat vigyorgott, majd ezt nyávogta:
- A gazdám nem néne, hanem leány, Százéves Anyóka Katalin a neve, és se nem tündér, se nem boszorkány, se nem varázsló, hanem mindháromnak olyan keveréke, hogy az a férfi, aki szerelembe keveredik vele, soha ki nem kerül ebből a sűrű erdőből!

A királyfi meglepődött, no, nem azon, hogy a macska emberi nyelven beszél, hanem azon: az erdőt a macska sűrűnek nevezte. Rá is szólt:
- Ha ez az erdő neked sűrű, akkor te, cicus, még egy ligetet sem láttál világéletedben!

A fekete macska sötéten nézett rá, de egyúttal felvilágosította:
- Ne nevezz cicusnak! Az én nevem vitéz báró Bátorerdőssy Kacifántosan Miákoló Károly! Ez az erdő pedig olyan sűrű, amilyennek gazdám, Százéves Anyóka Katalin akarja! Ő fát is tud varázsolni, nem csak bokrokat, ha bokros teendői mellett ráér.

A királyfi azt mondta:
- Aki báró, arra a Sors feladatot ráró! Én Villámkardos Mátyás királyfi vagyok, Két Égtáj királyfija, Keletre is megyek, meg Nyugatra is. Tisztelned kell engem, ha báróból gróf akarsz lenni később, vagy még utána herceg is.

A cica erre tisztelettudóan nyávogott, és mindjárt jól helyezkedett, mert a királyfi ölébe ugrott.

Jött már Százéves Anyóka Katalin is a csupor tejjel. Azt mondta:
- Nem volt könnyű kivarázsolnom a tejet Bámuló Manci tőgyéből, mert az utóbbi időben nagyon szeszélyes. El kellett neki énekelnem a nótát: - Adj egy csupornyi tejet, azt a csinos csöcsödet! Jól tudod, hogy fejnem kell, ne légy, Manci, fejetlen!

A királyfi egy hajtásra felhajtotta a csupor tejet, utána pedig ő vendégelte meg Katalint és a Károly nevű cicát a tarisznyájából mindenféle jóval. Le is apadt a dagadt tarisznya, egyből!

Azt mondta a királyfi a leánynak:
- Most már tudom a dörgést, hogy mitől vagy százéves, meg anyóka! Keletre kell mennem, ott vár rám a kelő Nap. Megvársz a kezeddel, ha felkínálok Neked egy szép gyűrűt, a bőrzacskómból?

Katalin nem kapkodta el a dolgot. Kiválasztott a királyfi bőrzacskójából egy szerény aranygyűrűt, amelyen azonban volt egy nagy gyémánt is, hogy a gyűrű ne vigye túlzásba a szerénykedést. Választott még egy kísérő rubintos gyűrűt is, meg két nyakláncot, ezt követően a zacskót eltette a többi ékszerrel együtt, de megmagyarázta a dolgot Mátyásnak:
- Ha nincsen nálad kincsféleség, akkor azt nem rabolhatják el tőled! Én elteszem magamnak, tőled csak azt kérem, hogy Keleten, akár felkel a Nap, vagy csak ott sétál az égen, rá se nézz más leányra, csak én járjak a fejedben!

A királyfi ezt megfogadta, becsületesen, és ezért a leánytól búcsúcsókot is kapott. Hát az olyan édes volt, hogy ahhoz képest a méz..!

Be is tartotta azt, amit megfogadott. Ha leányt látott messzelátójával, máris nagy kerülővel igyekezett kikerülni. Ha nem tudta kikerülni, akkor bekötötte a szemét, ami rosszul is végződhetett volna, de okos lova a mocsár szélénél nagyot nyerített, mielőtt elsüllyedtek volna a lápban.

Sajnos, a Világ Teremtése ostoba dolgokat is létrehozott. Nem, ezúttal nem az embert értem alatta, hanem a hegyeket. Azok csak útjában állnak az embernek, néha annyira, hogy azokhoz képest az útonállók…

Olyan nagy hegyek következtek, magas, meredek sziklafalakkal, hogy Mátyás kénytelen volt az alábbiakat kérdezgetni lovától:
- Ugye, hagyjuk itt-e tájat, mely csak sziklafalat láttat? Ugye, szíved rejtett titka: nem kell neked a kőszikla? Az a Nap ott, a Keleten, inkább magában ellegyen? Ugye, kelljen fel, ha akar, de nyakunkra nem kell a baj?

Az okos ló minderre rányerített.

Kisebb baj azért történt, mert egy tűznél leány feküdt, két puskás emberrel, és későn vették észre. Ám Mátyás tudta, hogy mit ígért Katalinnak, bekötötte a szemét, becsületesen, és rácsapott, gyengéden, a Sárgarigóra.

A leánynak semmi baja nem lett, de a két puskás embert a megijedt ló halálra gázolta. Kiderült, bár csak futólag, hogy a leány fogoly volt, csak nem kötözték meg a rablók. A leány elfutott. Most már, a leány távollétében, Mátyás megtekinthette a két zsivány tetemét, meg a zsákot is, amiben tetemes mennyiségű aranykincset talált.

A tetemeket Mátyás otthagyta, mert másnak is hagyni kell a gyászünnepségre valamit, csak a kinccsel teli zsákot vitte magával.

Százéves Anyóka Katalin, meg Károly, a fekete macska, kitörő örömmel fogadta őket. Károly sonkát kapott Katalintól, Mátyástól pedig grófi címet. A Sárgarigó legelt, Manci tehénnel is csak annyi bajocska volt, hogy belerúgott a sajtárba, de azért abban is maradt egy csupornyi tej, csak a többi loccsant ki.

Mátyás azt mondta Katalinnak:
- Nyugatra kell mennem, ott vár rám a lefekvő Nap. Megvársz a kezeddel, ha felkínálok Neked egy szép gyűrűt, a zsiványoktól elvett zsákból?

Katalin nem kapkodta el a dolgot. Kiválasztott a kincses zsákból egy szerény aranygyűrűt, amelyen azonban volt két nagy gyémánt is, hogy a gyűrű ne vigye túlzásba a szerénykedést. Választott még két kísérő ezüst gyűrűt is, meg két nyakláncot, ezt követően a zsákot eltette a többi ékszerrel együtt, de megmagyarázta a dolgot Mátyásnak:
- Ha nincsen nálad kincsféleség, akkor azt nem rabolhatják el tőled! Én elteszem magamnak, tőled csak azt kérem, hogy Nyugaton, ha lenyugszik a Nap, és feljön a Hold, se este, se éjjel rá se nézz más leányra, csak én járjak a fejedben!

A királyfi ezt megfogadta, becsületesen, és ezért a leánytól búcsúcsókot is kapott. Hát az olyan édes volt, hogy ahhoz képest a mennyei nektár is…!

Ment a Sárgarigó Mátyással, nem mondom, hogy nem ment, de a Világ Teremtésénél, úgy látszik, más hiba is történt, mint a hegyteremtés… Nem, megint nem az emberre gondolok, nem ilyesféle katasztrófa, tragédia jár a fejemben, hanem csak egy kis természeti dolog… Szép az, ha nagy vízen megy a hajó, de a tenger már egy kicsit folyadékos túlzás, és akkor még hol vagyunk a Nagy Víztől, az Óceántól!

Elérkeztek a Nagy Vízhez. A ló nem úszóalkalmatosság, persze, tud úszni, de nem kedvelt közege a tengervíz. Mátyás paripáját ugyan Sárgarigónak hívták, de nem volt táltos, repülni sem tudott. No és ha tudott volna, egy sárgarigó akkor sem mesebeli griffmadár.. Igaz, Mátyás sem volt egy János Vitéz, még ha királyfi is.

A Nagy Víz partján Mátyás derék paripájától tudakolta:
- Ugye, kedves Paripám, visszafordulnunk jobb tán’? Ha Nagy Vízben cápa van, bárki lehet lábtalan! Sőt, még az is meglehet: elveszt más testrészeket!

A Sárgarigó egyetértően nyerített.

A baj azonban már ott úszott a láthatáron. Egy csónakban. A csónak kikötni készült. Megmutatta Mátyás messzelátója. Leány volt benne, legalábbis hölgy, díszes ruhában. A leány mellett két őrzője volt pisztolyosan, az egyik féllábú, falábbal, ami kalózságának gyanúját még jobban megerősítette. Ha egy hordó rum is lett volna velük, az is kalózságuk mellett szólt volna.

Mátyás töprengett: hogyan szabadítsa ki a leányt, úgy, hogy közben rá se nézzen? Megsarkantyúzta a Sárgarigót, de az nem vette fel a mentési ütemet, mert fáradt volt.

A helyzetet a két kalóz mentette meg, ami e tengeri rablók számára végzetes lett. Kiszálltak, és Mátyás felé rohantak, pisztolyosan. A leányt a csónakban hagyták.

Sárgarigó, a rohanó kalózok láttán, megbokrosodott. Az egyik kalózt egy tüskés bokorban letaposta, az onnan fel se kelt. A másik kalózt Mátyás kardja egy fejjel megrövidítette, hát az sem nyakaskodott tovább fej nélkül.

Azt mondta a királyfi a leánynak:
- Megfogadtam jövendőbelimnek, hogy rá se nézek más leányra, csak ő jár majd a fejemben. Ön leány?

Kiderült a jó hír: a leány már nem leány, mert egy fejedelem férje. Továbbá: a fejedelem e felesége azt is vállalta: beburkolja a fejét a saját kendőjébe, így Mátyás, ha ránéz, nem is ránéz, hanem a fejedelem feleségének ruhaneműjére.

A fejedelem palotája, szerencsére, visszaútjuk egyik helyére esett. Ott a Sárgarigó kapott zabot, a királyfi pedig válogathatott magának jutalom ékszereket. Szerény volt Mátyás, mert nem egy zsáknyit választott ki, csak egy nagy kalapnyit. A hálás fejedelem még egy törpét is ajándékozott Mátyásnak, pónilovon, szolgának, akinek Tóni volt a neve. A Sárgarigó ugyan erősen lenézte a pónilovat, de hát a nagy lenézi a kicsit, hiszen nem is tudna felnézni rá.

Százéves Anyóka Katalin, valamint a fekete macska, Bátorerdőssy Kacifántosan Miákoló Károly, nagyon megörült Mátyásnak. Katalin egyből Mátyás nyakába ugrott, de olyan ügyesen, hogy közben a kalapnyi ékszer sem maradt Mátyás kezében. Mátyás a cicát kinevezte hercegnek.

A törpére, Picipaci Patkoltató Pálra, bízták a házikót, valamint a Manci nevű tehenet. Érdekes: Manci milyen engedelmesen hagyta a törpének, hogy megfejje! Ezen Katalin csodálkozott, de a törpe megmutatta, hogy hol kell megnyomni Mancit fejés előtt. Fejni tudni kell! Hát, hiába volt Katalin egyszerre boszorkány is, tündér is, meg varázsló is, - ezen még ő is elámult!

Útra keltek. A királyi palotában mindenki csodálkozott Mátyás kalandos útján, nem csak a király és a királyné.

Mátyást királlyá koronázták, fejére került a korona. A hatalom pedig férje, a palotanépség, a királyi tanács, valamint az ország felett Villámkardos Mátyás király feleségéé, született Százéves Anyóka Kataliné lett. Így mindenki a helyére került, ha minden helyet cserélt is. Erdőnmezőn Kószáló Kékharangos Kelemen, az udvari költő, azzal lopta be magát az új királyné szívébe, hogy szedett egy nagy csokor fehér rózsát, és átnyújtotta.

Ez nem került neki pénzbe, mert a rózsákat mások kertjéből hozta, csak egy kutyaharapásba (igaz, ő is visszaharapta a lovagsértő palotapincsit), viszont csak annyit ért vele, hogy az új királynő is lovaggá üttette a férjével, de most már pénzt és birtokot nem kapott hozzá, csak a „Kétszeresen Lovaggá Ütött Lovag, az Udvari Lovagkultúra Lovagja” kitüntető oklevelet.

Az új király felvette a Két Égtáj Legyőzője dicsekvő címet, de emiatt később nyugat felől is, kelet felől is támadtak apróbb kellemetlenségei. Utóbbiakról majd később mesélek, ha még élek.

Az új királynő először ugyan kissé boszorkányosan bosszantotta királyi férjét, mert háromszor is leánygyermekkel ajándékozta meg, pedig az fiú utódot szeretett volna, de később rájött a tündériesség, és akkor egyszerre két fiúgyereket szült, hogy később legyenek majd a családban, akik összevesznek a koronán.

Lettek. A közmondás szerint: „Úgy szép az élet, ha zajlik”.

Igaz ez?

Gondolkodjanak el rajta, Olvasóim! Én eddig sem titkoltam, hogy mit tartok időnként arról, amit a köz mondogat. Persze, sok mindent a szájába tesznek, de azért az, amit a saját fejéből… Hát, igen, az sem mindig semmi, hanem néha a semminél annyira kevesebb, hogy magam is meglepődöm rajta.

(2018)

Az illusztráció forrása:
https://pixabay.com/hu/kunyh%C3%B3-erd%C5%91-seefeld-fah%C3%A1zban-1267670/
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!