Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: DriveR_Art
Alkotások száma: 33
Regisztrált: 2007-11-14
Belépett: 2010-10-16
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (6)
-Egyéb prózai alkotások (1)
-Dalszövegek (1)
-Versek (14)
Képgaléria
-Festmények (5)
-3D Modellezés (2)
-Digitális alkotások (4)
Feltöltve: 2007-11-18 17:49:18
Megtekintve: 623
Végső fejezetek - Történet a végtelenből
1897. október 12.

A labda magasan repült a levegőbe, ahogy a gyermeki lábak repülésre késztették a gömbölyű, bőrből összevarrt játékszert. Kecses ívben szállt fel, majd ugyanazzal a lendülettel a földre, egy tompa puffanás közepette, alázuhant. A kissé soványka gyermek boldogan szaladt a labda után, amely egy rövidebb gurulás után egy helyben megállt. Odaérve felkapta a levegőbe, s feldobta, mint apa a gyermekét, boldog játszadozás közepette újra és újra. Önfeledt játszadozását, a déli napsütésben, az anya szigorú, s mégis selymes gyermeki hangja szakította meg.
- Ifjabb Schicklgruber tessék befáradni, vacsorázni. Utána pedig vigyáznod kell a kishúgodra. Siess, mert ha apád így lát meg annak nem lesz jó vége...
A labdát a gyermek a közeli erdő felé hajította, majd ugyanazzal a lendülettel rohant be a házba, anyja hívószavának engedelmeskedve. Egy eléggé lelakott házban éltek, melynek falai erősen omladoztak, s a futónövények már a cserepekig nyúltak. Mégis romantikusnak hatott az egész az erdő festői hátterével. Két szobát foglalt magába az épület. A kisebbik a szülőké volt, míg a nagyobbik a gyerekeké, mely magába foglalt minden más, egy házba feltétlenül szükséges helyiséget is. A tűzhely felé görnyedő asszony halotta, ahogy az apró lábak betoppannak a házba, majd gazdájuk gyorsan elhelyezkedik az egyik nyikorgó széken. Az asztal átellenében ült egy fura leánygyermek, melynek nézése oly üresen hatott, mintha egy pár üveggolyó meredt volna a semmibe. Bátyja szemmel láthatólag murisnak találta a látványt, ahogy a kanalat felemelvén, húga szemei élénk érdeklődéssel követték annak mozgását.
Egyre vadabbul lóbálta a kanalat, mely tevékenységnek a sütéssel mostanra kész anyja vetett véget, egy határozott mozdulattal.
- Viselkedj normálisan Schicklgruber, apád már az udvaron van. S ha lehet, hagyd békén a húgodat.
A kisfiú egy szempillantás alatt helyrevágta magát, s most már ő is meredt tekintetet vetett a húga mögötti falra. Hosszú elnyújtott csend következett, amelyet csak az edény falához ütköző fakanál hangja szakított meg néha. Hangos részeges dalolással egybeöltött káromkodást lehetett hallani az udvarról. Az ajtót egy sovány ámde szilaj termetű férfi tépte fel. Jobb lábára támaszkodott, a másikat ellazítva lóbálta támasztó jobbja mellett. Az asszony dühtől vegyes csodálkozással kiáltott fel az ijedt gyerekek előtt:
- Alois, te nyavalyás... - lépett oda a bizonytalanul álló férfi elé. - Már megint részeg vagy??? - majd könnyekbe fakadva folytatta, s közben arcára mélységes bánat ült. - Miért kell ezt csinálnod??
- Ehhh... asszony... hrrruk.... menj vissza a tűzhely elé... ghhrrr... nem elég, hogy ilyen gyenge sápadt gyerekekkel áldassz meg... még felelősségre is vonsssz... ha... elegem van ebből... - s sószsák módjára ejtette le magát az ajtó mellett álló fonott támlájú gyerekszékre, mely sírva nyikorgott a részeg férfi súlya alatt. A két gyerek ijedten nézte a néma civakodást, melynek az asszony, a tűzhely elé lépésével vetett véget. A férfi azonnal álomba szenderült.
A fiúgyermek félve attól, hogy apja esetleg felébred, némán ült tovább a húga mögötti falat bámulva. Egy 5 perc múlva a részeg férfi ébredezni kezdett:
- Ifjabb... ghrrr... ifjabb Schicklgruberrr… gyere csak ide dolgozó jó apád elé. - s nagy göcsörtös ujjaival a merev fiú felé mutatott. Az lassan lehuppant a székről, ami egy kicsit megbillent a súly megváltozása miatt. Tekintetét az apjáról, egy pillanatra a koszos ablaküvegen keresztül az égre vetette. Esőre álló sötét szürke felhők gyülekeztek a tető alatt, de néha furán átvillant egy-egy lilás fénycsík, melyet soha nem látott még azelőtt, s azt hitte, káprázik a szeme. Törékeny kezével szemét kezdte dörzsölni, mire apja elé ért. Az előre hajolt, egész közel a fiú arcához.
- Miért... bántod a húgod Schicklgruber?? - kezdte alkoholszagos mondataival, mellyel fanyart okozott a fiú arcán.
- Én édesatyám nem bántottam a Paulát. - s gyermeki szilárdsággal apja vérvörös szemeibe nézett. A következő pillanatban anyja ijedt tekintete vetődött a fiúra, amint az némán elterült a földön, egy erős atyai kézmozdulattól.
- Ne hazudj nekem te... szemtelen... - böffent elő az immár vörös arcú férfiból.
- Mit csinálsz Alois - sikoltotta reflexből a tűzhely elől, rémült arcal az asszony.
- Ebbe te ne szólj bele Klara... brrr... te gyerek... hova mész??? - a részeg férfi megtántorodott, ahogy az eddig ájultan fekvő gyermek, egy hirtelen mozdulattal talpra állt és az ajtó felé futott. A gyermeki lábak sebesen átugrották az ajtó magasra épített faküszöbét, s ugrottak bele a kissé iszapos talajba, az akkor elmorduló időből, előzúdoló eső miatt. Kissé rongyos ruhája fokozatosan átázott az egyre erősödő esőtől, rövid barna haja a koponyájára lapult a nedvesség miatt. Egy félrecsapó fejmozdulattal még hallotta apja részeges szavait, ahogy ügyetlenül futott az egyre sarasabb talajon, s futott egyenesen a fenyegtően álló erdőbe.
- Schicklgruber... állj meg azonnal.... Áhhh menj ahova akarsz buta kölyke... - a részeges, lemondó beszéd alatt, finoman hallani lehetett, egy-egy aggódó anyai mondatot.

"Az erdei hegyek tudnak olyan veszedelmesek is lenni, akár a vad porosz katonák csata közben, s ha nem vigyázol magadra, pillanatok alatt szíven szúr, vagy elnyel". Jutottak a fiú eszébe apja korábbi szavai, ahogy óvatosan átlépkedte a fák gyökereit s egyéb gazokat, amiket a rossz idő miatt egyre kevésbé látott, s félelmetesnek hatottak, mint ezernyi kígyó, sejtelemes keleti sírgödrökben. Az idő állásából arra következtetett, hogy már legalább két órája elszökhetett, de gyermeki tudata nem érzékelte pontosan az idő múlását, csak az otthon történteken járt az esze. Egy-egy könnycsepp néha a milliószámra elterülő pocsolyák egyikébe lehullott, s tűnt el. A még a házban észlelt fura lila fények az eső ellenére, végig ugyanolyan távolságban követték a gyermeket, bár ez neki nem tűnt fel.
Az eső gyorsan elmúlt, de a fiú még mindig kábultan kóválygott az egyre halottabbnak tűnő fák között. A hideg gyorsan átjárta ázott ruháját, a felszálló pára ezzel együtt mélységes félelemmel töltötte el, melybe egy felnőtt ember belebetegedne. Szemei igyekeztek menedéket keresni a rengetegben. Perceken belül megpillantott valami fura sötétet, s ösztönei ellenére közeledni kezdett hozzá, hátha valami ajtószerűségű lehetne. Odaérvén csalódottan tapasztalta, hogy csak egy a ködből üresen ásító barlang volt az, de egy csapással, átvált újra félelembe, ahogy a köd egy kicsit engedni kezdett a látványból. Egy szokatlanul geometrikus formákból összeálló bejárat volt inkább, mint természeti úton kialakult képződmény. A lelógó szabályos piramid, trapéz és egyéb formák egy hatalmas szájszerv formáját alkották gyermeki szemei előtt. A barlang szájánál szertartásosan elhelyezett díszes rúnákkal ellátott köpenyek hevertek. Az idő nem kímélve a fiút, egyre hidegebb lett, s bár a bizarr külsejű köpenyektől tartott, kiemelte egyet közülük, s félelmeit leküzdve belépett a szájszerű bejáraton.

Csönd honolt, a sötét alagútban, a lépések úgy visszahangoztak a fura falú hengeres barlang folyosókban, hogy az szinte beszakította az ember dobhártyáját. A fiú jól megfigyelte a falak egyre jobban eltűnő formáját, először könyvekből jól ismert indián barlang rajzokat várt, de ismét csalódni kellett eme félelmet keltő helyben. A falakból kockák, s hasonló, egyszerű geometriai formák szakadtak ki a bőrmintázatú fémes falból. Ahogy léptei egyre beljebb vitték a barlangban, félelme is kezdett már-már embertelen nagyságokat alkotni. Egész testéből reszketett a gyermek, ahogy a fura lilásan fénylő falakra tekintett s megpillantotta azok formáit, melyek már inkább egy bizarr élőlény rettegett ölelésére hasonlítottak. Egyedül a talajon elterülő tócsa halmok enyhítettek a hely pszichikai szorításán.
Ahogy a barlang torka kezdett egyre jobban kitágulni, az apró tavak is egyre mélyebb lettek, a fiú már derékig járt az egyik nagyobban. Kábult állapotban haladt előre, mely köszönhető lenne a bénult félelemnek, s a felfázásnak, de mindezek hátterében mégis valami más erősebb dolog szólította őt egyre mélyebbre. A barlangot teljesen elárasztotta a lilás fény ahogy, a legnagyobb tó közepéből kivilágított, ahol a fiú is állt. Egy hirtelen pillanatban eltűnt a gyermek lába alól a talaj s már a lilás fényű vízben találta magát, szeméből rémület tükröződött, ahogy teljes erejéből kapálózott az egyre kocsonyásabbá váló anyagban. Közben a rusnya köpönyeg is mintha önállóan viselkedett volna, lassan lemászott ideiglenes gazdájáról, ahogy az élet halál harcot vívott a sötétebbé váló vízben.
Gyermeki szemei még utoljára megpillantották a vízben, a felszín felé igyekvő buborékok sokaságát, amelyek először lassulni kezdtek majd megálltak a tehetetlenné váló test előtt. A pillanatok tört része alatt, elkezdett száguldani a buborékokkal az ellenkező irányba ellentmondva a gravitáció minden törvényét felrúgva. Másodpercek alatt az immáron sötétté vált víz katapultként lövellte ki magából a gyermeki testet a magasba, majd puhán landolt a közeli parton egy apró nyikkanással.
Percek vagy órák teltek el, míg magához tért a puha tapintású gumiszerű anyagon. Borzolt haját, hamar megszárította a környező kellemes szellő. Lassan kinyíló szemei, először a föld mintázatán akadtak meg, az átlátszó gumiszerű anyag alatt, ugyanaz a falmintázat terült el, mint amit abban a félelmetes barlangban megtapasztalt. Feljebb emelve fejét, először nem látta végét a nyugtalanító padlószerűségnek, majd az megütközött égboltszerűen egy sima felületű lilás fallal, melyből ömlött a fény mintha magam a fal generálná azt. Körbetekintve ezt a ragyogást semmi nem törte meg, kivéve az előtte nyugvó óriási szobor talpazata, feljebb nézvén a lilás fény is eltűnt, amely csak a fal alsó részén világított halványan, s egyre feljebb nézve már csak az óriási emberszerű ülőhelyzetben levő szoborra koncentrált. A szobrot ugyanúgy borították a hús-vér emberre jellemző formák, s izmok, mint a fura fémszerkezetek, amihez hasonlót az általa csak a házukhoz közeli fűrésztelepben láthatott. Fogaskerekek, óriási tömlők, feszültek a fel szakadozódott hús részek alól. A legfurább mégis a szobor feje volt. Tiszteletet parancsoló, szakállal benőtt arca mereven bámult az ürességbe, szemei üres tekintett vetettek a sötét levegőbe. A fiú perceken keresztül bámulta, s ahogy látása hozzászokott a sötéthez, felült s fejét a magasba emelve bámulta az immár, a lilás fények által halványan megvilágított és barátságosabbnak tűnő, monstrumot. Vagy jó 5 megtermett férfi magasságának felelt meg a szobor nagysága.
Figyelte, s közben most kezdett a tudatában is megvilágosodni, hogy vizes, s emlékezvén anyja szavaira, a ruhák egy részét le is vette. A makacsan tapadó felsővel való hadakozását, egy nagyobb, s több kisebb apróbb zaj ütötte meg. A nagyobb zaj, gyermeki hallását, sok összeütődő kőre emlékeztette, ami kísérteties ritmusban ismételte magát, a sok kisebb zaj meg a hús nyers szakadására hasonlított. A fémes zaj egyre erősödött, elnyomva a környező zajokat. A felső hirtelen megadta magát, s könnyedén lejött ez egyre inkább csodálkozó arcot vágó fiúról. Úgy tetszett a szobor életre kelni látszik. Az izmok alatt nyugvó szerkezetek, pillanatok alatt őrült tempót diktálva munkába álltak. Gőzsziszegést lehetett hallani, vele együtt egy kisebb porfelhő lebbent fel a monstrum arca körül. A szemek vad forgásban pásztázták a környezetet, majd megakadtak a döbbent gyermeken. Egy magasan nyikorgó hang jött ki a szerkezetből, mint a rozsdás fém sikolya, mire a fiúnak el kellett takarnia a füleit, az iszonyatos lárma elől. A hang kíséretében, a szobor arca, mint valami előlap, kiemelkedett fejéből. Először gépies szakadottsággal tekergőzött a levegőben, majd kimért lassúsággal tovább mozdulva a fiú felé közeledett. Odaérve, a gyermek felborult az ijedtségtől. Majd felülvén figyelni kezdte az emberarcú fémkígyót. Annak szemei érdeklődve kémlelték fiút, majd lobogó szakálla körüli száj mozogni kezdett, igaz késve jöttek elő a hangok, ami egy kicsit idegennek tetszett, az anyanyelvű szintű beszéde ellenére.
- Nemes s békés szándék hozott-e ide, téged ember, avagy tudásomat jöttél-e ellopni tőlem?? - hangzottak mennydörgő szavai az óriási gépnek. A fiú megszeppenve bólintott.
- Hmm... te mintha kisebb lennél, mint az előző látogatók. Hogy is hívták magukat... várj csak... Tuler... Thelu... nem is emlékszem már. - mondta elgondolkodva, majd folytatta immáron barátságosabb hangnemben. - Tudod, a rövid távú processzoraim, már csak egy-két ezer földi év távlatában műkődnek megbízhatóan. - tette hozzá mosolyogva, sűrű szakálla árnyékában.
Miközben utolsó szavait mondta, az arc lassan visszahúzódott a fejbe, s hely világításába is egy kis melegség költözött. Az összeállt fej, lassan megint körbe nézett, majd a karokat mozgatta meg, s végül az óriási test felemelkedett eddigi nyugvóhelyéről, amit egy hangos robaj kísért, hatalmas portömegtől szabadítva meg magát.
- De jól esik ez az élőszövet részeimnek. - s nyújtózott egyet, csak úgy ropogtak bele az szövetek, majd megint letekintett a fiúra, s fél térdre ereszkedve előtte megszólalt.
- Most figyelem az érzékelőimmel, hogy te emberi utód vagy. - a fiú egyre jobban csodálkozva figyelte a gépet. - Az hát, s milyen víz hozott erre téged?? - s hangos kacaj hagyta el száját, amellyel tompa rezgést idézett elő a hely falaiban.
- El... tévedtem. - szólt reszketeg hangon.
- Óóó értem, nos ez esetben, megkérdezem, akarsz e hallani egy rövid történetet, az univerzum legnemesebb fajáról, kikről láthatólag nem hallhattál?? - erre egy újabb tétova bólintás volt a válasz. Ezt követően terem falaiból, víz csurgott alá, mely a földre érve egy sűrű masszává zsugorodott, ami körülvette a gyermeket s az óriási gépet. A gép ezt természetesnek véve folytatta mondanivalóját.
- Sok millió éven keresztül szolgáltam e nagyszerű faj jeles képviselőit, kik annyi mindent ajándékoztak az univerzum lakóinak, s védték meg őket, megnevezhetetlen veszedelmek elől, hogy egyesek el is nevezték őket, arjanidoknak, azaz emberi nyelven szólva Végsőknek. Ők voltak, az univerzum utolsó mentsvárai, s egyben a legelsők kik előre segítették a többi fajt végtelennek tűnő fejlődési útjaikon, melynek célja a tökéletesség... beszéde közben meg se hallotta, ahogy a fiú ajkai halkan s ügyetlenül ismétlik e faj nevét.
- Ár...ja... -motyogta magában, s elméjére kezdett ráborulni egyfajta megszállottság, ami egész életére meghatározó szerepű lett. A gép továbbfolytatta meséjét, csak úgy visszahangzott a teremben az elhangzott szó, mire több apró csepp emelkedett ki a körülöttük elterpeszkedő masszából, majd megszilárdultak, s egy kitekert a tejút galaxisra hasonlító formát vettek fel, amelyek lenyűgözték a fiút.
- Hatalmas méretű mesterséges galaxisok hasították a végtelen univerzum fekete tengereit, mely hajóknak a bennük található naprendszerek sokasága állított elő iszonytató energiákat, mik eme fenséges járműveket mozgatták. Hordozva magukban a tudás eme képviselőit, célok százai felé. De... - s a megszilárdult galaxisok egyike köré, a sűrű folyadék felgyűlt, s körülvette, kissé megijesztve a fiút.
- De, azt a hajót, amin én is tartózkodtam, ismeretlen szörnyeteg ostromolta meg. Olyan rettenetes és iszonyatos volt, hogy a végsők tekintélyt parancsoló fegyverei is hatástalanok voltak ellen. Ezért hát utolsó leheletükkel, egy kis csapatot indítottak útnak a semmi felé, hogy találja meg ezek ellen, az iszonyatok ellen a fegyvert mi legyőzheti őket. - ekkor kicsit tétovázva megállt a szavaiban, s fejét kicsit lehorgasztotta. - s saját szenzoriammal láttam, ahogy a fenséges és nemes hajót, pillanatok alatt elnyelte az az alaktalan szörnyeteg. - ekkor az eddig patthelyzetben levő hajómodellt is elnyelte a környező massza, s megint újra elsimult a felülete. Ezután a gép hangja újra visszatért, az eddigi mesélő helyzetbe, s közben a fiú arcán kezdtek egyre bizarrabb formákat önteni a gondolatok.
- Az utazás hosszú volt, s bizony sok idősebb végső ott lelte meg az örök nyugodalmat, a fiatalabbak megidősödtek, mert bizony, hosszú idő adatott meg a ti fajotokhoz képest e nagyszerű lényeknek. S talán 253 ezer év után ideérkezett a mentőhajó. De mielőtt pályára álhatott volna, ütközött egy már a föld körül keringő meteorral. - s a folyadékból, újra kiemelkedett egy hajó és egy Földre hasonlító massza. A hajószerűbe beleütközött egy meteor, s kialakított egy formát, ami a fiút a Holdra emlékeztette.
- Ezek után, kénytelenek voltak tovább élni a Földön, de ha hiszed, ha nem, időközben megtalálták a megoldás kulcsát a már akkor fejlődő értelmes, földi életben. Ez a ti fajotok volt... - tette hozzá boldogan. Majd kicsit búsabbá váló hangján ismét folytatta. - De a fegyver használatának ára van...
- Ár... ja... - ismételte magában a fiú egyre gonoszabb hanggal.
- Ezért, a következmény miatt, a végsők a föld sivatagaiban rejtették el fegyverüket, hol ember nem akadhatna rá. S csak vártak...
- S mi lett velük?? - kérdezte a fiú egy hamis mosollyal karöltve.
- A megmaradt végsőkkel?? Nos utolsó emlékinformációim szerint be akartak illeszkedni közéjük, hogy jobban megértsék őket, de fizikai megjelenésükre, az emberek agresszióval válaszoltak. Bár mégis szerves részeit képzik emberi legendáknak… de ennyi az összes emlékinformációm, ezeket is azok a fura köpenyes alakok mondták el. - majd újra csak fémes csikorgások és izomroppanások közepette óvatosan visszaült, s a körülöttük elterpeszkedő folyadék is fokozatosan visszafolyt a nyílásokba.
A fiú ettől visszahúzódott egészen a mögötte elterülő nagyobb tócsa szélére. A monstrum mielőtt teljesen visszazuhant volna évezredes merev álmába. Még utoljára szólta fiúhoz.
- Látok valami furcsát benned... a szemedben.. elborulva látom sorsod... - s a tekintete találkozott a fiú egyre elsötétülő pillantásával. - Szinte biztos... - majd visszaálltak szemei eredeti állapotukba, s újra az ürességet bámulták. Már, a hangokat is csak későn közvetítő száj se mozgott, mintha a terem falai adták volna az utolsó szavakat. - Váljék bölcsességedre e tudás, s most távozz azzal a tudattal, amivel idejöttél...
Az utolsó szavakat már nem halhatta, mert, egy váratlan széllöket, feldöntötte lábára, s beleesett a sötét színű vízbe, ami óvatosan körbefonta, mint féltő anya gyermekét.

Órák teltek el míg magához tért a fiú, az egyre erősödő hívószavakra az erdőből.
- Schicklgruber?? Schicklgruber, merre vagy??? – hangzott a kissé rekedtes, bizonytalan, ismerős hang a fiú számára. Az lassan feltérdelt ezeknek a hívószavaknak a hallatára, s önkénytelenül is körbenézett valamit keresve. Egy nagyobb sziklapárkány alatt feküdt, nyilván ott tölthette az éjszakát, mert sok emléke nem maradt a tegnapi eső után történt eseményekről. Kissé csalódott e látvány láttán, de nem tudta mit hiányol, mégis mit...?
Gondolatait, a fák alján elterpeszkedő nagyobb növények alól kibújó emberek szakították félbe. Két ismerős alak, az édesanyja s a közeli csendőr őrmester volt az, őket követte egy hangosabb csörtetés kíséretében előmászó apja. Undor fogta el, ahogy meglátta még mindig részeg apját, de ez az undor most valahogy más volt, dölyfösebb, s minden félelmet elhagyva tekintett rá. Anyja boldogan odafutott és felkarolta az aprócska gyermeket, melynek arcai már másról tanúskodottak, valami nyomott hagyott benne. Az odalépő csendőrőrmester a következőket kérdezte.
- Az eltűnt fiú neve?? Schicklgruber?? - kérdezte kissé hivatalosan.
- Nem ez csak apja régi családneve, csak meg szokásból a gyermeket szokta így nevezni. Az eredeti anyakönyvi neve... - mondta még mindig aggodalmas hangon, s a fiúra nézett, s akitől egészen megijedt, mert annak valami iszonyatos gonosz ült ki gyermeki arcára.
- Igen?? Folytatná??- -kérdezte a csendőr.
- Adolf Hitler. - szólt halk, félelemmel vegyes hangon.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!
2007-11-19 17:57:25
Nem is kell történelmi hitelességre törekedni. Nekem van egy sorozatom,aminek az a címe,hogy Igy is történhetett volna. 80%-a kitaláció. Sajnos ez a Hitler emberileg lelkisérült volt és ráérzett valami módon,hogy miként lehet a maszlagot megetetni a néppel és ezért,jó szónoki képessége miatt a Nácik propagandaemberként maguk előtt tolták. Aztán ez lett belőle.Scifinek elmegy az írásod.
2007-11-19 14:06:34
Nos köszönöm, hogy végig olvastad az írományom, de az egy kicsit letörte kedélyemet, hogy egy ilyen apróságot, mint a történtet hitelessége, kifogásoltad. Abban teljesen egyetértek veled, hogy ez valószínűtlen és kitaláció, de mivel ez egy sci-fi novella, szerintem ez teljesen normális. Ha tökéletes hitelességre akarok törekedni, akkor egy önéletrajzi esszét írok (egyébként a Thule társaság tagja, volt akik a háttérből írányitották és adták rá mindenféle fajelméletüket), így viszont csak arra törekedtem, hogy látszólag hitelesen állítsam be a történetet, hogy azok számára is szórakoztató legyen, aki esetleg nem annyira járatos Hitler életében mint például te. Sajnos ennyire mélyen nem ástam bele a témába, hogy ilyen nagymértékű elvárásoknak is eleget, tegyek, csak egyszerűen írni akartam. Remélem az elkövetkezendő munkáimat is elolvasod, és estleg olyan dologra is kitérsz majd, ami az esetleges írói fejlődésemet is szolgálná. Tisztelettel: DriveR
2007-11-19 08:45:55
Lehet,hogy olvastad a Hitler életéről szó könyvet,melyet cseh szobatársa írt,mikor Bécsben laktak albérletben,és esetleg a Végzet lándzsája c. könyvet is,mely meglebegteti,hogy esetleg Hitler valamilyen Titkos Társaság tagja lett volna.(rózsakeresztes,vagy egyéb) Szóval valóban az apja egy részeges vámos volt,verte is őt,de ha esetleg belemnnénk elferdült lelkivilágába,akkor kiderülne,hogy szexuálisan abberált volt,s ezt a vattaként felhasznált rokonlánnyl(nővére leányával) és Éva Braunnal álcázta. Megszállotsága viszont lelki abberációjának megalmániás kivetülése volt,ami a világ szerencsétlenségére kitűnő szónoki képességekkel társult. Szóval a szituáció amit leírsz,ott a barlangban kitaláció és valószínűtlen.